Ha el akarjuk magyarázni a nem idevalói embernek, mi is az a csettegő, talán úgy a
legegyszerűbb, ha azt mondjuk, homoki munkagép. Őshazája: Soltvadkert. Méretei: mint
egy kisteherautóé. Vezetése: egyszerű. És aki tévénéző, rögtön rá is vágja: hogyne, hiszen
láttam a Fábry Sándor dizájn centerében!
De vajon pontosan mikor, hogyan és miért éppen ezen a vidéken született meg a
találékonyság eme gyöngyszeme. A kérdés aktuális, hiszen 2017. októberében Kőszegi
László vehette át a Soltvadkert Város Díszpolgára címet. Az a mesterember, aki a 70-s
években kifejlesztette és nagy tételben gyártotta a ma is néha-néha felbukkanó „klasszikus
csettegőket”.
Sorozatunkban következzenek most „a szülők és a keresztszülők”. Azaz interjúk a
legismertebb „csetteg-ősökkel”
Az első gyártó: „Benzines” Lehoczki Ferenc
Soltvadkerten 1993-ban az elsők között avatták díszpolgárrá Lehoczki Ferenc géplakatost.
Több mint 30 évet töltött el önállóan kisiparosként a szakmában. Közben 10 évet
szövetkezetnél töltött el mint üzemvezető. Amikor nála jártam, a 80. életév felé haladva is
aktívan dolgozott műhelyében. Noha — mint mondja — a csettegő nem önálló találmány,
hanem kényszerszülte szükségmegoldás volt, a kisvárosban őt tisztelik a jármű
feltalálójaként. Ezzel olyan eszközt adott a termelők kezébe, amely sok száz családot
segített át a 60-as 70-es 80-as évek vállalkozó és kistermelő ellenes politika világában. Így
mesél magáról:
1931-ben születtem kisiparos családban. Az édesapám bognár volt, de cséplőgépet is
üzemeltettünk. Az én nagyapámnak volt az első benzin-petróleum motoros cséplőgépe az
1900-as évek elején. Ezért ez is lett a ragadványneve a családnak: mi vagyunk a „benzines
Lehoczkiak”. Én itt a gépek között nőttem fel, így belém rögződött a vas szeretete. A
vasba úgy kerül élet, hogy működni kezd, és az is egy gyönyörű dolog.
A postával srégen szemben volt egy műhely, Csereklyei János bácsié, aki egy véletlen
folytán fölvett engem tanulónak. Sok volt a munka, így aztán rám bízta a javítást —
csináljam meg magamnak… Ez 1949-ben volt. Két évet töltöttem el nála.
— Ezek már az 50-es évek. Ekkor kezdték el ütni a kisiparosokat. Csereklyei János hogy
bírta ezt?
Sajnos ott voltam nála, amikor a cégtáblát leszedte, mert KTSZ-be kényszerítették. Nem
lehet szóban kifejezni, hogy mit élt át az az ember. Nagyon szegény volt és mindenét arra
tette fel, hogy önálló legyen. Nem volt már fiatal, 50-en felül lehetett, amikor a KTSZ-ben
kezdett dolgozni.
— Ön is ott kapott munkát?
Én bevonultam utána katonának, de egy év se telt belé, egészségügyi okok miatt
leszereltem. Utána egy évig még betegállományban voltam, majd a tázlári gépállomáson
helyezkedtem el. Két-három évig lehettem ott — 4.40-es órabérrel, ami nem volt rossz
pénz —, de újra beteg lettem, és azalatt a tázlári gépállomás megszűnt. Közben azonban
végig az motoszkált bennem, hogy de jó is volna kisiparosnak lenni. Az önálló munka az
nagy különbség a kötött álláshoz képest. Más az, ha magának keres az ember.
1959-ben lettem önálló. Az utcánkban (Rákóczi u.) 40 szám alatt állt nagyanyámnak, özv.
Kókai Sándornénak a háza, és az utcára családi összefogással vályogműhelyt építettünk.
Saját kezűleg vertük a vályogot a bócsai országút mellett. Azért mertem ebbe belevágni,
mert a soltvadkerti iskolát akkoriban a csavarárugyár patronálta. Azok mindenféle
kimustrált gépet és szerszámokat adtak az iskolának. Kaptak pl. egy csavarmenet vágó
padot, meg egy esztergapadot, ami a KTSZ udvarán évekig kint állt az esőn, hogy majd
rendbe hozzák. Megkaptam tőlük, cserébe pedig készítettem nekik egy kis faipari
gyalugépet. Az esztergapad rendbe tételéhez külön megszállottság kellett mert nagy
felületeket reszelővel illesztettem utána, hogy nagy pontossággal dolgozni lehessen rajta.
Most már csak az engedély kellett hozzá, hogy kisiparos lehessek. Ahogy enyhültek a
politikai dolgok, jött egy rendelet, hogy mestervizsgával engedélyezik az önálló munkát.
Ezt rögtön az elején, 1959-ben Kecskeméten tettem le. Nehezen ment, mert se tankönyv,
se oktatás nem volt, csak amit a szakmában addig össze tudtam szedni. Az első
iparengedély A/1 számmal az enyém lett.
— Mivel foglalkozott, amikor elkezdte ezt a tevékenységet?
A kézi nagyfűrész mélyítésétől kezdve a kerékpárjavítás-gumiragasztáson keresztül
mindenféle fémmunkával. Aztán jöttek a vaskapuk, a motorkerékpárok… Ez utóbbiakkal
már Csereklyei János bácsinál megismerkedtem, mert a faluban akkor 8-10 db volt, de
kettő híján mi javítottuk őket.
— Hogy jött az ötlet a csettegőhöz?
Az elindítója idős Schütt József volt a Grätzer utcában. Korábban is dolgoztam neki, és
egy „gondolkozó gazdálkodót” ismertem meg benne. Már magas nyomású permetezőkkel
dolgozott, merthogy szép magas gyümölcsfái voltak. Azonban ezeknek a töltése
nehézkesen ment. Összehoztunk hát neki egy benzinmotorral hajtott szivattyút. Aztán
ahogy nőttek, terebélyesedtek a fái, lóval sem lehetett mindig elférni alattuk. Egyszer jött
hozzám, hogy őneki nagyon jó lenne egy olyan gép, ami homokon jól elmegy. Áldozna is
rá. Nagyon sok szempontot megjelölt, mint például, hogy ne legyen nagy, mert az otelló
szőlő vége sövényszerű kerítést képezett, és ezt nem akarta megbolygatni; fordulékony
legyen, megadta a platónagyságot — ez utóbbi az ő gyümölcsös láda méreteihez
igazodott. Így készült el a kis gép 1964 táján, a motorja nem is a 7-8 MIB volt, csak egy 4
lóerős kis MIA. A gazdaságokban ezek elterjedt motorok voltak, a kazalozó elevátorok, a
magtisztítók és a szivattyúk meghajtására használták. Benzinnel lehetett indítani, és
amikor bemelegedett, rákapcsolták a petróleumot. Merthogy az olcsóbb volt. A platót le is
lehetett billenteni, persze ezt még kézi erővel.
— Ezek a motorok később is megmaradtak csettegőmotornak?
Igen, a kisebbik motor volt a MIA 4 lóerővel, a nagyobbik a MIB 7 lóerővel. Mindkettő
magyar gyártmány volt. Egyszerű volt, minden laikus ember tudta kezelni.
Mágnesgyújtással működtek, az indítóáramot a gyújtómágnes adta a kurblizás hatására —
ehhez ügyesnek kellett lenni, mert különben szájon vágta az embert a kurbli. Ha
csettegőre tettük, 25-30- cal nem lehetett gyorsabban menni vele.
— Mi volt a neve a járműnek?
Én csak munkagépnek hívtam…
— Mit szólt a nép?
Voltak, akik nevettek rajta, mert hát kicsi volt a gép. Ülni is csak összehúzott állapotban
lehetett rajta. Viszont alacsony volt, a fák alatt el bírt menni a művelő sorokban. A
homokban nem akadt el, mivel négykerék meghajtású volt.
— Próbálkozott akkoriban más is hasonló konstrukciók összeállításával?
Kerényi Istvánnak például volt egy Agrosztroj típusú szovjet kétkerekű kerti traktora,
aminek külön szarv kormánya volt. Ő ezt szerelte át. Más lovas permetezőt használt. A baj
azonban az volt, hogy nem volt ez a dolog még kiforrva. Külön kellett szerezni tartályt,
hozzászerelni a szórót, a szőlősorhoz állítani a keréktávolságot, szóval agyalni kellett
rajta.
— Ezek a csettegők a közúton is közlekedtek. Hogy álltak a vizsgakötelezettséggel és a
forgalmi engedéllyel?
Ez attól függött, hogy milyen indulatú volt a rendőr: valaki majd megőrült tőle, más csak
mosolygott és nem szólt semmit. Az újságban cikkeztek róla — volt, hogy alaptalan
vádaskodások is megjelentek — de a nép egyre jobban megkedvelte őket. Hivatalosan
egyszerűen lassú járműnek neveztük.
— Hogyan oldódott meg a csettegők forgalmi engedélyeztetése?
A Szőlőskert Szakszövetkezet érdeme, hogy kijárta a hivatalos utat. Egyszer jött hozzám a
körzeti megbízott rendőr, Bibók István — a fia éppen nálam volt tanuló — hogy itt
Vadkerten vizsgát tartanak a csettegőkre. A gyártók részére meghatározták a motor
köbtartalmát, a maximális sebességet, a teherbírást és természetesen el kellett látni a
szükséges világító berendezésekkel. Az én gépeimmel nem volt nagyobb probléma a
vizsgáztatásnál. A hűtőtérre volt rögzítve elöl egy világító lámpa (ezt magasnak találták,
lejjebb kellet tenni), hátul baloldalon pedig egy vörös fényű lámpa. Ehhez külön
generátort kellett felszerelni, tehát álló helyzetben nem világított. Kézitárcsa volt az index.
Kismotor jogosítvány kellett hozzá.
— Kik voltak a következő „csettegőrendelők”?
Érdekes, mert a két következő igénylő iparosember volt. Az egyik Trapp József kőműves
(Nándor apja), a másik pedig Dely Sándor sírköves (Géza apja). Mindkettő nehezen tudta
megoldani a foglalkozásához szükséges szállítást. Aztán mikor néhány gép futott a község
az utcáin, elismerték az emberek. Viszont nem mindenki értett a járművezetéshez, no meg
a géppel sem tudott akárki bánni. Csak amikor már egyszerű emberek is vették a
bátorságot, és felültek a csettegőre, akkor vett nagyobb lendületet a dolog. Többeknek
kettőt is csináltam.
— Volt olyan, hogy hoztak mindenféle alkatrészeket, hogy ebből szeretne csettegőt
csináltatni?
Volt, de kevés. Az inkább előfordult, hogy tanácsot kért alkatrész ügyben, vagy esetleg
együtt vettük meg. Voltak sajátos igények, illetve később csak annyi, hogy nekem is olyan
kellene, mint… A nyomtáv nálam 120 cm, de kívánságra ezen is lehetett változtatni.
Aztán sokan kértek billenő platóst, mert ez a homok- és trágyahordáshoz nélkülözhetetlen.
Egy különleges méretű csettegőt rendelt Galántai György. Igen keskeny volt és annak az
elejére kellett egy hidraulika neki. Olyan magas művelésű szőlőt telepített, amibe nem fért
be normális méretű géppel. A sorok között a közepén trágyázta, és annak az ároknak a
befedésére külön készítettem neki egy eszközt. Később bejött hátulra az eszközfüggesztő
hidraulika, így a csettegővel földműves munkákat is el lehetett végezni. Pláne mikor
erősebb motort szereltünk be.
— Mennyire változott meg az élete a csettegő „feltalálása” után?
Dolgoztam, ahogy tudtam. Helyben volt annyi megrendelésem, hogy elég volt azoknak
eleget tenni. A fő munkaköröm pedig továbbra is a helyi szakszövetkezetek gépeinek
javítása volt, mivel nem volt saját műhelyük. Aztán mikor nagyon megugrott a
gépállományuk, megmondtam, hogy én már nem tudok lépést tartani ekkora fejlődéssel.
Ezután épített a Jóreménység Szakszövetkezet saját gépműhelyt.
— A szövetkezetek vettek csettegőt magától?
Tőlem nem, de mástól rendeltek, például Kőszegi Lászlótól.
— Gondolt arra, hogy szabadalmaztatja a csettegőt önálló ötletként?
Mivel ez nem új találmány, hanem kényszer szülte konstrukció, így nem volt mit
bejelenteni. Végül is ha úgy nézzük, már meglévő járművekből és elemekből raktam össze
egy újat. Amúgy pedig hasonló univerzális gépet gyártott a Mercedes cég is — csak éppen
sokkal drágábban.
— Mi az, ami kimondottan az ön csettegőire volt jellemző?
Én általában a motor alá hangtompítót tettem. Aztán az is tény, hogy én a többiekkel
ellentétben az eredeti fordulatszám szabályozót nem iktattam ki a motornál. Amelyikre
azonban Pannónia karburátort raktak, ott mindenki letiltatta, úgyhogy csak kézi
gázadagolás volt. Ez permetezésnél nagyon előnytelen, amikor a motor magát a
permetezőt is meghajtja. Ha a motor terhelést kap, több anyagot szórna szét. Csak hogy ha
az anyag elfogy a tartályból, a motor fölpörög úgy, hogy majd’ szétmegy. Ezért jó az
automata röpsúlyos fordulatszám szabályzó, ami ha fölpörög a motor, a röpsúlyok
kinyílnak és egy pillangó szelep lezárja a szívótorkot. Én ezt mind meghagytam a
gépeken, a Diesel-motoroknál lehetetlen kiiktatni. Aztán vannak különleges csettegőim:
az egyik segédemnek csináltunk egy billenőfülkés csettegőt. Egy Multicar-fülkét
szereltünk fel, a motor is Multicar volt, méghozzá 40 lóerős. A billenő szerkezetek
egyébként már az első gépeimnél megjelentek: Trapp József platós csettegője például
mindkét oldalra billent.
— Az üléseket honnan vette?
Szekszárdról a buszbontó telepről mind. Ami fölfért a Zsiga kombira, elhoztam. Nekem az
volt a munkaautóm, most is megvan, de már nem használom, nincs is rajta forgalmi.
— Hányan vették át öntől a csettegőgyártást?
Legelőször Kőszegi László, aztán Kugelmann Péter, Fogl András, később Győri Zoltán,
Kévés Sándor, de készültek csettegők Kiskőrösön és Kecelen is. A központ azonban
mindig Soltvadkert volt. Én 35-40 darabot készítettem, itt a faluban több száz fut. Ha a mi
korosztályunk elmegy, ezekről a dolgokról nem fog tudni senki. A szakmai
tapasztalataimat igyekeztem átadni: volt tizenhárom tanulóm, abból egynéhány még
folytatja, de nem mint kisiparos.
— Hány munkaóra kell egy csettegőhöz?
Nem lehet ezt így megállapítani. Függ a motortól, az alkatrészek állapotától és a
különleges kívánságoktól.
— Az utolsó csettegőjét elkészítette már, vagy még vállalna ilyet?
Nem vállalok többet, nagyon bonyolulttá vált a dolog: az engedélyezés a tervekkel együtt
is százezer forint körül van. A modern technikához pedig már nem is értek, meg
szerszámom sincs.
Káposzta Lajos
