Vajon mi volt a soltvadkerti csettegő sikertörténete? Erről azok a gazdák tudnak mesélni, akiknek rengeteget jelentett ez a sokat bíró, mégis könnyen karbantartható munkagép. Manapság már csak néhány pöfög az utcán, a 80-as évek elején több ezer közlekedett belőlük az utakon.
A gyártók mellett ott álltak az ötletgazdák: akik megmondták, hogy nekik pontosan mire van szükségük. Közülük most két embert mutatunk be.
Mindig nagyban gondolkodott: Kerényi István
Kerényi István nagy múltú soltvadkerti gazdálkodó család sarja. A községben az elsők között épített hűtőházat gyümölcshöz és újításaival élen járt a gazdák között. Őt tartják a csettegő keresztapjának mert — saját állítása szerint — ő keresztelte el erre a névre a MIB-motoros munkagépet a hangja miatt. Így mesél a 60-as évekről:
Politikailag nem akartak termelőeszközt a kisparasztság kezébe adni. Kaphatók voltak ugyan csehszlovák kétkerekű kis kerti traktorok, amire lehetett tenni ekét, pótkocsit, vagy szivattyút, de a homokot nem bírta. Ez jellemző volt egyébként a későbbi évekre is, hogy ami bejött, azt mi itt Vadkerten mindig átalakítottuk: ha például vaskereke volt, gumikereket is tettünk rá, hogy mehessünk vele az országúton.
- Hogy történt ez a nagyüzemi szőlőkben és gyümölcsösökben?
Küszködés volt ott is, például a permetezőszerek miatt: a réz megette a szórócső anyagát. Külföldön voltak már direkt erre kifejlesztett csövek szénacélból meg kerámiabetéttel, de ide nem jutott el. Az emberek a közösben a saját háti gépeikkel permeteztek, amiért külön negyed napi napszámot kaptak. Később aztán csináltunk központi keverőtornyot, és ott töltöttek. De nem bírtunk körbeérni, akkorák lettek a táblák. Gépesíteni kellett volna, és ebben a magán szektor járt élen. Én például az Agrosztroj kistraktoromról tömlővel permeteztem a 60-as években, de ez egyedi volt. A magángazdaság azonban nem mindig volt mérvadó a többi számára, mert ezt mindenki saját igénye szerint alakította ki. Sok helyen például a szőlősorokban gyümölcsfák is álltak, vagy 10-15 méterenként egy-egy sor fa állt, alatta esetleg ugyancsak szőlőtőkékkel. Ez biztonságos volt, mert egyrészt így valami csak termett, másrészt pedig védte a szőlőt a tavaszi fagyoktól.
- A hivatali útvesztők világában hogyan boldogultak a kistermelők?
Az engedélyeztetések nagy utánajárást igényeltek. Ugyanis „ez termelőeszköz maszeknak”! A KPM autófelügyelet nekem nem engedett üzembe állítani egy vadonatúj kisbuszt 1963-ban, úgy kellett megkeresni a kiskaput. Volt egy ember, aki a nagy köztéri beszédeket hangosította Békéscsabán. Neki ismerőse volt a KPM (Közlekedési és Postaügyi Minisztérium) autófelügyelet főnöke, ugyancsak csabai. Rajta keresztül tudtuk az engedélyt megszerezni. De amikor elérkezett a hároméves műszaki vizsga ideje, akkor megint elmeszeltek, újból meg kellett kérni az engedélyt — ilyen úton.
- Mire emlékszik a csettegő engedélyeztetések kapcsán, voltak-e viták a hivatalos szervekkel?
Egy időszakban rettenetesen rászálltak a csettegőre. Több nagy gyűlés volt bent a kultúrházban a 60-as években. Lejött végül a KPM-től is meg a Földművelésügyi Minisztériumtól is egy-egy küldöttség, akik előadást tartottak és tárgyaltak velünk. Belátták, hogy ez egy hasznos kisgép.
- Kik jártak közben az ügy érdekében? Országgyűlési képviselők vagy más vonal?
Akkoriban a képviselők még nem kaptak ekkora szerepet, amolyan tedd ki hadd hűljön emberek voltak. Ők csak úgy ki lettek jelölve, és nem is volt tétje a választásoknak.
- Különleges esetekről tud-e?
Az újságok cikkezgettek róla, hogy 60 kilométeres sebességgel száguldoznak a csettegők. Ez motortól függ, de akkor az már nem csettegő, hanem teherautó! Aztán voltak „nagy attrakciók” is: Tóth Gyula elment a Tiszántúlra vele, meglátogatni a szüleit. Útközben a világ csodája volt, mindenki megbámulta, mutogattak rá. Egyszer valahol Csólyospáloson is láttam egy próbálkozást: egytengelyes meghajtásra Trabant motort szereltek, de volt ez Pannónia motorral is. A kertészetekben használták ezeket.
- A csettegő megjelenése sok embernek megadta a segítséget a munkában, de a váltás sokaknak bizonyára nehezen ment.
Akiknek lovuk volt, nehezen szánták rá magukat a csettegővásárlásra, mert imádták a lovat. „Bíró” Lehoczki Ferenc barátomnak az Arany János utcában például szereztem volna Halason egy terepjárós Pobjedát, bagóért meg lehetett volna venni, és a motorja csettegőhöz is kiválóan alkalmas volt. De nem adta el a lovat a világért sem, pedig hát a lóhoz ki kellett menni, etetni, ellátni, a csettegővel meg csak leáll az ember aztán el van felejtve. De egyszer csak csináltatott ő is egy csettegőt magának…
Káposzta Lajos
