Amikor idős, sokat megélt iparosokkal és gazdákkal beszélgetek, a ráncok mögül hihetetlen életerő sugárzik át. Ezek az emberek sokat kibírtak és nagyon sokat tettek azért, hogy a mi jelenünk így sikerüljön. Mert bárki bármit mondhat, mi itt bizony rendkívül jól élünk. Ennek a jólétnek az egyik eszköze — ki hinné? — éppen a csettegő volt. A következőkben egy tanulságos visszaemlékezést olvashatunk.
A parasztember furfangja: Schütt József
Schütt Józsefet Kerényi Istvánhoz hasonlóan „nagy újítónak” tartották Soltvadkerten. 1923-ban született és három gyermeket nevelt fel feleségével boldog házasságban. A megélhetéshez sok munkára volt szükség, amihez találékonyság párosult.
-Amikor ön elkezdett gazdálkodni, éppen elkezdődtek a „nehéz idők”. Hogyan boldogultak?
–24 éves koromban megvettem egy 7 kataszteri holdas buckát és felét szőlővel, másik felét gyümölcsössel ültettem be. A kézi munkaerő azonban kevés volt és alig győztük csinálni. Az ötvenes évek elejétől kezdve aztán itt sokan elvesztették a reményüket a mezőgazdaság jövőjét illetően. A parasztember helyben maradása lehetetlenné vált, sokan elmentek, vagy legalábbis más szakmát igyekeztek kitanulni. Én akkor sofőrnek készültem, de nem került rá sor, hogy gépjárműre üljek. Aztán 1953-ban jött a Nagy Imre program, és akkor felcsillant a remény, hogy talán mégis meg lehet itt élni.
A megoldás a 60-as években jött, a második téeszesítéskor. Akkor történt, hogy beiratkoztam a kecskeméti mezőgazdasági technikumba, és el is végeztem — 41 éves koromban érettségiztem le ott. Miközben a gépeken, traktorokon gyakoroltunk, rájöttem, hogy ezzel kéne profitálni Soltvadkerten.
-Hogyan talált rá Lehoczki Ferencre, a későbbi első csettegő-építőre?
-Ismertem régről, hiszen szinte gyerekkori barátom volt, bár fiatalabb, mint én. Egyszer elmentem hozzá, és mondtam neki, hogy találjunk ki együtt valamit. Elmondtam az ötletemet egy gépről, ami aztán meg is valósult. Kellett hozzá egy motor, néhány katonai teherautó alkatrész (kerékhidak, alváz, kormánymű) és kerekek. Emlékszem, amikor kész volt az alváz, rátettünk egy ólajtót, és azzal mentünk neki a buckáknak a vasúti síneken túl. Megdöbbenve láttuk, hogy ez az eddig feneketlennek tartott homokon is keresztülmegy. Már pedig, ha itt elmegy, akkor bírja a szőlősorokban is! Ezt a munkagépet aztán sok mindenre tudtam használni. Például rátettem egy hathektós vastartályt. Lemásoltunk egy gyári szivattyút egy kéthengeres Csepel kompresszorból, ami húszlégkörös nyomást adott. Az addigi magasnyomású permetezők maximum tíz légkörrel tudtak dolgozni, és ez már rögtön a dupláját tudta. A szivattyút a munkagépem motorja hajtotta meg külön kihajtó tengellyel, ott állt a sor végén és pöfögött. Rákötöttem egy 50 méteres tömlőt, amivel a szőlő hosszának a feléig be lehetett érni. A sor végén volt egy forgó csiga, amin gördült a tömlő és így nem tett kárt a szőlőben. Ne feledjük, hogy ez teljesen hagyományos, alacsony művelésű szőlő volt!
-Mit újítottak ezen kívül Lehoczki Ferenccel?
-Én ma is azt mondom, hogy a többi kisiparos a szakmában a nyomába sem ér! Mindig ki tudtunk találni valami új megoldást. Megoldottuk a kutakból való vízkivételt, ami a permetezésnél volt nagy segítség: nem kellett vödörrel húzni. Vagy egy másik: a munkagépemhez szerkesztett egy olyan talajmarót, ami a géptől majdnem egy méterre kinyúlt oldalra, és így befértünk a gyümölcsfáim alá, ott is fel lehetett lazítani a talajt. Ez volt az első gépi kapálás Vadkerten — magángazdaságban…
-Mi lett az első csettegő sorsa?
–Érdekes volt, mert amikor végre sikerült levizsgáztatni, akkor a 00-ás rendszámot kapta, mint első ilyen gép. Azt lehet mondani, hogy darabonként ment ki a divatból. Az első motorja (MIA) gyengének bizonyult, ezért vettünk rá egy hétlóerős MIB-et. Később úgy tűnt, hogy ezek a motorok sem elég erősek, és mindig jobbat kerestünk — jobbára a roncstelepen. Itt jegyzem meg, hogy a mostani csettegőmön (2003-ban) egy négyhengeres Mercedes motor van. Addig-addig újítgattuk, hogy már semmi sem volt „eredeti” rajta, végül eladtam és csináltattam egy másikat. A csettegőről egyébként az a véleményem, hogy ezzel mindent meg lehet oldani és egy nagy MTZ traktorért nem cserélném el.
-Érdekes korszak lehetett az akkor Vadkerten…
-Mondják a 60-as 70-es évekre, hogy „ügyeskedő világ”. Ez annyiban tényleg igaz, hogy azokhoz a lehetőségekhez kellett igazodni, amiket megengedtek a rendeletek. A mezőgazdaság sose volt kiemelt ágazat az akkori „ipari országban”, hogy sokat törődtek volna vele. Különösképpen igaz ez a magángazdaságokra. Soltvadkerten a Tsz mellett szakszövetkezetek alakultak, ezek is mostohagyerekek voltak. Az embernek magának kellett próbálkoznia.
-Amikor 1964-ben elkészült a munkagép, csodájára jártak?
-Meglepődtek az emberek és elkezdtek gondolkodni azon, hogy itt tényleg lehetne továbblépni valamit.
-Lovai voltak korábban?
-Egyszer ültem életemben lovon, és a lóról akkor le is tettem. Persze voltak Vadkerten olyan gazdák, akik lóban gondolkodtak: csináltattak például lovas permetezőt, ami úgy működött, hogy egy kis motort fölszereltek egy tartály mellé két kerékkel, és a ló elhúzta a keskeny sorokban. Arról lehetett aztán permetezni.
-Családjukban van jelentősége annak, hogy az öné volt az első ilyen jószág?
-Amikor 1969-ben az első lányomnak tartottuk a lakodalmát, akkor reggel a násznépet körbevittem a falun. Nem sok ilyen gép futott akkoriban még az utcákon, és ahogy később hallottam, ezt a szokást — vagy így, vagy úgy — többen átvették.
Káposzta Lajos
