Kunhegyesi Ferenc 30 éves kora körül a táncolást abbahagyva visszatért régi ábrándjainak birodalmába, a rajzoláshoz. Szentandrássy István fogadta tanítványává, aki festeni és rajzolni tanította. Intézményekben művészetterápiás foglalkozásokat vezet, gyermekcsoportok mentora és integrációs előadásokat is tart. Sokoldalú tehetség, aki 2000 óta elsősorban a grafikának és a festésnek szenteli idejét, s rendszeresen csoportos tárlatokon mutatja be alkotásait, erőssége a figurális ábrázolás. November 10-i könyvbemutatója után beszélgettem a művésszel. 
-Mi a hivatásod? Mi a foglalkozásod?
-Nincs polgári foglalkozásom, nem jártam se egyetemre, se főiskolása. Felnőttként egy újságíró gyakornoki képzésen vettem részt, majd magánvállalkozóként újságíróskodtam is. Akkoriban csináltunk Kiskőrösön egy roma nyelvű rádiót, most az MR 4-nek dolgozok be, roma nyelvű műsorokat készítek, mint külsős. Mellette gyerekeknek tanítok művészetterápiát lassan 20 éve.
-Ha már a tanításról beszélgetünk, vannak festő tanítványaid? Céljaid között szerepel tanítványok felkutatása?
-Most van egy kis tanítványom, aki nagyon szorgalmas. Már több mint egy éve jár hozzám heti rendszerességgel, mert képzőművész szeretne lenni. Ellenben az évek alatt sok gyereket tanítottam, viszont aki pályára is szeretne lépni, az csak a Dorka. Szívügyem, hogy a jelenleg Ferkina király udvaraként működő kis klub egy tehetséggondozó udvarrá váljon, ahol a romáknak abszolút helye lenne, de természetesen más nemzetiségű gyerek is látogathatná a programokat, így együtt tanulhatnának ott sok mindent a képzőművészetről.
-Hogyan vagy mivel mutatsz példát tanítványaidnak, követőidnek?
-Nálam ez nem tudatos. Egyébként sem hiszem azt, hogy jó példa lennék, maximum a roma társadalomnak. Én nem szeretnék se sikeres lenni, se etalon, nem hiszek ezekben a dolgokban. A tehetség is egy nagyon megfoghatatlan dolog, azzal születik az ember, nem lehet tanulni. Vagy elfogadod tisztességesen kellő alázattal, vagy eldobod magadtól és belebetegszel. Szóval azt gondolom, hogy alkotó emberré válni az egy folyamatos alkotási kényszer eredménye. Bennem mindig bennem volt az, hogy kevés az, ami engem körülvesz, valami mélyebbet, valami igazabbat akartam csinálni. Nálam ez az alkotás. Szóval én nem akarok etalon lenni, még véletlenül sem mert az alkotás egy nagyon természetes állapot.
-A könyvben is olvastam, hogy számos elismerésben volt már részed. Melyikre vagy a legbüszkébb?
-A legutóbbira, a Békés művész címre, -melyet az EGYMI pedagógusaitól és diákjaitól kaptam – mert ezért tényleg megdolgoztam. A mai napig büszkeséggel tölt el. A békés művész, mint jelző szerintem illik is rám, mivel kerülöm a konfliktusokat.
-Hogyan és mikor jelent meg az életedben a képzőművészet? Gyermekkorodban már tudtad, hogy festő szeretnél lenni?
-Azt tudtam, hogy van mondanivalóm, de azt nem tudtam, hogy milyen eszközzel szeretném kifejezni. Hamarabb rajzoltam, mint írtam olvastam, de ezzel végülis minden gyermek így van, viszont nekem nagyon tiszta emlékeim vannak erről. Az első színes ceruzáimat édesapámtól kaptam, azokkal kezdtem el rajzolgatni, így utólag visszagondolva volt benne egy nagyon erős tudatosság. Aztán 2000-ben léptem a festés ösvényére, amit még most is tanulok, de tudom és minden álszerénység nélkül mondom, hogy helyem van ma a magyar képzőművészetben.
-Általában milyen történeteket szoktál megjeleníteni a képeiden?
-Nagyrészt portrékat festek, mert engem maga az ember érdekel, mivel mindannyian kozmikus utasok vagyunk.
-Hogyan jellemeznéd a képeidet, milyen technikákat használsz?
-Akril és olajképek nagyrészt, de nem áll tőlem távol a grafika sem. Én csak alapeszközökkel dolgoztam eddig, mint a szén, akvarell, tus, grafit. A rajzoláshoz nem annyira értek, hiányosak az ismereteim, ettől függetlenül nagyon szeretek rajzolni, viszont a végső megoldás mindig az olajban nyilvánul meg.
-Hogyan készül egy alkotásod? Hogyan kell elképzelni az alkotás folyamatát?
-Felkelek, szobabiciklizek egy kicsit reggel, megcsinálom a teámat, aztán jógázok egy kicsit, emellett minden nap festek vagy firkálok. Úgy ülök le, hogy egyszer sem biztos, hogy képes vagyok arra, amit kitaláltam, ezért minden nap újratanulom az egészet. Ugyanakkor szabad vagyok, ez nekem nagyon fontos volt mindig is. Egyre többször egyre több fórumon igyekszem hangoztatni, hogy minden játék. Játék nélkül nem megy semmi, ha megvan a kellő játékosság a cselekedeteinkben, csak akkor marad igaz, ettől fog működni. Ez a fajta kultúra, civilizáció, ami itt Európában körülvesz minket, elhiteti az emberekkel, hogy ha játék van benne, akkor az nem lehet komoly. Ez óriási hiba.
-Mit nevezel firkálásnak?
-Azt, amikor teljesen önfeledten elengedem magam. Van ez a klubocska, amit csinálok a Petőfi gyermeknapközijében, ott egyszer megkértem a gyerekeket, hogy rajzolják le a falra össze-vissza zsírkrétával, hogyan érezték magukat aznap. Az egyik kislány csak nagy köröket rajzolt a falra, a többiek meg csak nevettek rajta. Odahívtam a többieket, hogy nézzék csak meg közelebbről, hogy micsoda önfeledtség van benne, hogy mennyire szabad és igaz, amit ő csinál. Annyira egységes volt, akkora harmónia áradt belőle, hogy öröm volt ránézni.
-Szoktál vázlatot készíteni?
-Nem, általában összeáll fejben. De van olyan is, hogy elkezdek 5-6 képet és ezeket csak pakolgatom jobbra-balra. Van, amikor órákon keresztül csak ülök, nézem a képet és teázgatok közben. Ez is az alkotás része. Felülök a bringára és akkor agyalok a témán, közben érnek különböző impulzusok, ilyenkor jegyzetelek az agyamban. De a hajnali víziók, azok a legkomolyabbak. Egy ideig nagyon sokáig csináltam azt, hogy ezeket a víziókat próbáltam megfesteni. Engem a hiperrealisztikus ábrázolás nem vonz, komoly megtévesztésnek tartom. Van olyan képem, melyen egyszerre szerepel a húgom, a lányom, az anyám, a kedvesem, azok a női istenek, akik nagyon fontosak az életemben, ezért egy képbe gyúrtam őket. Nekem ez sokkal izgalmasabb, mintha lefesteném őket a valóságban.
-Milyen stílusban alkotsz?
-Nem tudom pontosan bekategorizálni, ezalatt azt értem, hogy nekem ez egy ilyen nagyon spirituális szent dolog. Az alkotás nekem egy szent játék, a kettő elválaszthatatlan egységet képez.
-Hány képet készítettél eddig?
-Nem számoltam még, de arra figyelek, hogy mindig legyen állandó kiállítás anyagom, ezért 50-60 festményem mindig van otthon, ami kiállításra kész.
-Az első kiállításodra emlékszel még? Milyen élmény volt?
-Emlékszem igen, Kiskőrösön volt a Művelődési Házban, barátokkal közösen volt egy nagyon jó kis szellemi körünk. Együtt döntöttünk el, szerveztük meg hogy csinálunk egy kiállítást. Jó élmény volt.
-Hány kiállításon jártál eddig, mint kiállító? Esetleg van-e állandó kiállításod? Tervezel-e?
-Évente átlagosan 5-6 kiállításom van. Állandó kiállításom még nincs, de sokat gondolkozom azon, hogy ha én már nem leszek mi lesz a képekkel, mindenesetre szeretném, ha egy helyen lennének összegyűjtve.
-Hogyan élted meg 2012-ben a betegségedet?
-Öt évvel ezelőtt nagyon komoly váltáson mentem keresztül: abbahagytam a dohányzást, azóta rendszeresen sportolok és sokkal jobban odafigyelek magamra. Nagyon hirtelen jött, ledöntött teljesen, megállt a szívem, meghaltam. Egy hétig kómában feküdtem, majd újra meg kellett tanulnom járni, aztán kellett egy év,de talán még több is, mire lelkileg is regenerálódtam. Akkor döbbentem rá igazából arra, hogy mi is az emberi lét, hogy én is el fogok menni. Akivel ez megtörténik, abban ez az érzés már ott van, hogy az ember csak egy kozmikus utas. Ez volt a nagy tanítás nekem ebben.
-A most megjelent könyv borítóján is a kozmikus utas című festményed szerepel. Milyen érzés, hogy összegyűjtötték a munkáidat és könyvet is írtak róla?
-Azt tudom csak mondani, hogy szerencsés ember vagyok, mert mindig megelőzi a hír a tudásomat, így volt ez akkor is, amikor Kiskőrös Város Kultúráért díjat vehettem át. Nekem a művészet egy nagyon természetes dolog, legyen az a tánc vagy a festészet. Nagyon örülök annak, hogy kiadott az Ági egy albumot, hisz ettől lesz igazán legitim egy alkotói pálya. A könyvborítón is szereplő festményem, azért kapta a kozmikus utas címet, mert úgy gondolom, hogy vannak fontosabb dolgok annál, mintsem, hogy itt élünk a Földön. Elsősorban valami kozmikus rendtől működik az emberi élet, elsősorban ezt szeretném ezzel a festményemmel is szimbolizálni, üzenni.
Ifj. Kunhegyesi Ferenc, mára egyedülálló, máséval össze nem téveszthető, érzelemgazdag, folyamatosan megújuló képi világot teremtett a festészetben. Munkássága része korunk modern magyar-roma képzőművészetének, melyet a mesterei által megkezdett munka folytatásaként, a hivatásos roma festészet 21. századi életben maradásáért tesz.
Kutyifa Ilona
Fotó(k): Ipari Fotó
