Múltkori cikksorozatunknak, melyben egy a kiskunhalasi múzeumban kiállított, szépen restaurált vadkerti szekrényről írtunk, jócskán meglett a visszhangja. Egyre többen jelzik nekem, milyen régiségeket őriznek odahaza. Ritter Imre, a helyi kultúrbarátok egyik oszlopos tagja meghívott magához, hogy megmutassa, mije van: egy eredeti, festett szekrény, ami egyik felmenőjének volt stafírungja. A festése még az eredeti tulipán, kék és sárga színekkel.
Jelenleg az éléskamrában őrzi a család.
A szekrény adatai: kb. 160 cm magas és 120 cm széles. Felirata: Filib Hachbold anno 1840 Klara Schmehlin anno 1840. Azaz: Hachbold Fülöp és Schmél Klára. A szekrényhez egy pad is tartozik, melyen nincsenek nevek. A festett minták ezen is megtalálhatók. Eredetileg sarokpadnak készült, ám az egyik ős kiegyenesítette, azaz levágta a sarkát.
A szekrény érdekessége, hogy 9 évvel öregebb, mint a halasi múzeumban lévő. Úgy hogy az értéke ettől kezdve csak növekedni fog!
De vajon miért dobálták ki a XX. század első felében a régi bútorokat? A magyarázat mindenképpen a polgárosodás: az emberek gazdagodtak és mivel erre már 1882 óta jár a Budapest-szabadkai vasút (nem úgy, mint Hartán, Császártöltésen vagy Hajóson), a kereskedők jobban el tudták lepni a falut. A lakkozott fabútorok, a barna-fekete polgári bútorok épp úgy megjelentek a vadkerti házakban, mint egy budapesti vagy kecskeméti polgári otthonban. Erre aztán rátett még egy lapáttal a 60-as 70-es évek gazdagodási hulláma, éppen a kísérletképpen bevezetett szakszövetkezetekkel, amelyek lehetővé tették a magántulajdon gyarapítását. A régi bútor kikerült a kiskonyhába, a magára hagyott tanyára vagy egyszerűen eltüzelték.
Ugyanígy hagyták el a népviseletet már az 1930-s években, a régi nyelvet és a népszokásokat. Ma vajon éppen mit hagynak el?
Várjuk a további híradásokat!
Káposzta Lajos
