Mármint ezúttal egy cannabis termesztő kertésznél. A rendőrségi fénykép- és filmfelvételek szerint volt itt minden, ami a mintakertészethez kell: hősugárzó, szigetelés, temperálás, öntözőrendszer, virágföld, cserepek és ládák — mindez Soltvadkerten, néhány leeresztett redőnyű, lakatlannak tűnő házban.
Nagyon sajnálom. És bizony nem megtévedt fiatalokról van szó: a termelő gyanúsított lassan 50 felé közelít. De ebben a cikkben most nem erről lesz szó, lévén a gyanúsított még csak gyanúsított.
Hanem a fogyasztókról, akik a végterméket megveszik és — mondjuk ki! — élvezik…
Nem illik beszélni róla…
…ha kábítószeres lesz a gyerekek. Néha még maguk a szülők sem hiszik el, hiszen „ők mindent megtettek”, hogy ne. Pedig jelentem: a szer már rég ideért és megtalálta a potenciális fogyasztókat. És mivel hozzám még senki sem jött oda, hogy megkínáljon (merthogy rock bulikon és lovas bálon nem jelennek meg a dílerek), körbejártam ismerőseimet az ügyben. Óvatos kérdéseimre – természetesen név nélkül – jobbára őszinte válaszokat kaptam. Következzék akkor a soltvadkerti korkép (kórkép?)!
Huszonéves hölgy:
Én tavaly hagytam őket ott. Mármint a társaságot, ahová néha eljártam. Még a középiskolában indult, illetve aztán a szakmunkásképzőben, ahová a sikertelen gimnáziumi évek után lecsúsztam. Csúsztam? Éppen felvettek, mivel a gimnáziumból meglehetősen viharosan jöttem el. Az eltanácsolás hivatalos oka az iskolakerülő, csavargó magatartásom volt, ami sajnos igaz. Ezzel együtt jártak a berúgások és a kábítószerrel való első ismerkedés. Megtehettem: vidéken voltam diákotthonban, a szüleim pedig pénzt adtak, de nem figyeltek rám. Ezt én maximálisan ki is használtam. Aztán a szakmunkásképzőben szinte vonzottam a hasonszőrű bandát. Idősebb is voltam az évfolyamomban, meg hát… „tapasztaltabb” is… Sok rosszat nem csináltunk. Meg jót se. Lógtunk ide-oda. Néha berúgtunk, néha a kábítószeres cigi járt körbe. Az iskola befejezésével kiderült: nem lesz munkám a szakmámban. Meg más helyen sem. Egyszerűen nem találtam meg magamat sem. Aztán egyszer csak bekerültem egy itteni, vadkerti társaságba, ahová egy régi barátnőm vitt el. Itt a gyógyszerezés ment, megfelelő alkoholmennyiséggel. Hétvégén mindig, házibuli jelleggel, de egy belső magnak hétközben is néha. Pénzt otthonról kértem, amíg adtak. Aztán már nem adtak. Ekkor mondta a baráti kör, hogy volna itt pénz, ha ezt meg azt „bevállalnám”… Természetesen csúnya dolgokat. Két álmatlan éjszaka után úgy döntöttem: eddig és ne tovább. Most otthon vagyok esténként. Munkám még mindig nincs, de legalább vigyáz rám az anyu. Azt már legalább tudom, mit nem akarok. De mit akarok?
Folytatjuk.
K.L.
