A mosonmagyaróvári sortűz
Egy nagy eseménynek megvan a maga előzménye, majd pedig a lecsengése, illetve hatása. A mi 56-os forradalmunkat is többen kielemezték már, és — ami nem baj — ez az elemzés a mai napig tart. Hiszen minden korosztálynak, időszaknak és érdeklődési körnek meg kell találnia a „maga ötvenhatját”. Úgy helyes tehát, ha újra és újra írunk róla, átbeszéljük — mindezt előítélet- és közhelymentesen. Ebből kifolyólag természetesen vannak olyan ideológusok (politikusok, vaskalaposok, szolgalelkek), akik nem veszik örömmel a kicsit másfajta megvilágítást, vagy éppen a „mindenkori hivatalos verzióval” nem mindenben egyező véleményt.
Merthogy egy forradalomban — akármennyire dicső is — sem akkor nem volt minden fekete és fehér, sem pedig utólag nem lehet azzá tenni!
Ilyen esemény a mosonmagyaróvári sortűz, annak (feltételezett) felelőseivel együtt. És hogy hogyan kapcsolódik mindez a mi vidékünkhöz? Egyszerűen: egyrészt éltek a kiskőrösi járás területén is az áldozatok leszármazottai, másrészt sok olyan férfiember, aki ismerte a szóban forgó laktanya volt parancsnokát, Dudás Istvánt. Hogy honnan? Dudás István alezredesként majd ezredesként 1962-tól a Kiskunhalasi Határőr Kerület törzsfőnöke, majd 1966 parancsnoka volt. Innen ment nyugdíjba 1979-ben. Kiskunhalason élt, szolgálati lakásban. Először a helyi MDF hívta tetemre a nyugdíjas tisztet Mosonmagyaróvár kapcsán 1989-ban, majd bírósági eljárás indult felelőssége kivizsgálása céljából.
A történet megértéséhez ismernünk kell ama bizonyos mosonmagyaróvári sortűz történetét, ami röviden így hangzik: Mosonmagyaróvárott 1956. október 26-án a határőr laktanyánál gyilkos sortűz fogadta a forradalmat éltető békés tömeget. A mai napig nem tudni, hány áldozata volt a golyózápornak.
Mivel a laktanyában 8 vagon mennyiségű lőszer és robbanóanyag volt, ezért a határőrök azt a parancsot kapták a győri kerületparancsnokságtól, hogy akadályozzák meg a civilek behatolását, vagy robbantsák fel a lőszert. A laktanya vezetői az első megoldást választották. Dudás István százados, a laktanya parancsnoka 26-án a kora reggeli órákban a körlet védelmét a laktanyán kívül kialakította, így a laktanya előtti út használata korlátozva volt. A laktanya déli, északi, és nyugati oldalán géppuskafészkeket telepítettek.
Mikor a mintegy 1500-2000 fős tömeg odaért, és a felszólítás ellenére nem távozott, tisztázatlan körülmények között megszólaltak a géppuskák. Két vagy három sorozatot adtak le, melynek számos halálos, súlyosabb és könnyebb sebesült áldozata volt. Számukat az is növelte, hogy a laktanya épület ablakaiból a sebesültek és a menekülők közé kézigránátokat hajigáltak.
A sebesültek mentette a lakosság, ahogy tudta. Már a sortűz másnapján eltérő adatok láttak napvilágot. A megyei napilap 59 halottról számolt be, egy megtorló perben, 1957-ben, az ügyész 104 áldozatot, a temetésről beszámoló Daily Mail 85 elhunytat és 230 sebesültet említett. Később több szemtanú 107 áldozatról beszélt.
Pontos számokat a későbbi vizsgálatok sem tudtak megállapítani, egyrészt a források, másrészt az orvosi dokumentáció hiánya miatt.
A sortűz borzalmas eredménye a sorállományt is rémületbe ejtette, több tiszt az elhamarkodott lövetés miatt nyíltan Dudás István laktanya parancsnok ellen fordult. A korabeli szóhasználattal élve „zöld ávós”, azaz határőr százados hivatalos megbeszélésre hivatkozva autóba ült, és katonáit cserbenhagyva Csehszlovákiába menekült. A parancsnokságot Vági főhadnagy vette át, aki a fenyegetően gyülekező embertömeg láttán újabb védelmi intézkedéseket vezetett be. Majd — tárgyalásokat követően — a sorállomány a fegyvereket eldobálva elhagyta a laktanyát, mellettük a tömeg betódult és megszállta a körleteket.
A bent maradt tisztek ellen ezután lincselésre került sor, emiatt aztán 1957-től a megtorlások sora következett. Ezzel Mosonmagyaróvár véres betűkkel írta be magát a forradalom történelmébe.
2018 nyara: egy idősebb úr szólít meg a soltvadkerti piacon: „Tudod te, hogy nekem Dudás István a parancsnokom volt a határőrségnél? Igen: az a bizonyos mosonmagyaróvári Dudás István! Van tőle kitüntető oklevelem, saját kezű aláírással. Na, nem az 50-es, hanem a 60-as évekből. Már a kiskunhalasi időszakából. Látom, érdekel. Akkor gyere el hozzánk!”
Elmentem. (folytatjuk)
Káposzta Lajos
