A mosonmagyaróvári sortűz után
A soltvadkerti S. Imrénél ülök. Az idős úr teljes neve elhallgatását kérve sok mindent mesél 1956 utóéletéről, ahogy azt ő a 60-as években határőrként megélte. Kiskunhalasi szolgálati ideje alatt az a Dudás István volt a parancsnoka, aki századosként a mosonmagyaróvári laktanya élén állt, és akit a rendszerváltás után a bíróság felelőssé tett a tüntető tömeg legéppuskázásáért 1956. október 26-án. De hogy is érezte 1956 utóéletét egy fiatal sorállományú soltvadkerti határőr?
1965-ben vonultam, 1968-ban szereltem. Akkoriban 27 hónap volt határőréknél a szolgálati idő. Ha azt kérdezed, mennyire éreztük 56-ot, utólag rendszerezve emlékeimet azt kell mondanom: valamennyire mindenképpen. Dudás József alezredes volt a parancsnokunk, akiről csupán sejtettünk dolgokat. Féltek tőle a laktanyában, és ha berendelt valakit, akár a környező őrsökről, az már remegett. Amúgy csendes szavú ember volt.
-Tehát rettegésben telt az idő?
-Nem, egyáltalán nem. A katonaidő arról szólt, hogy ki kellett bírni, meg kellett tanulni dolgokat, de emellett sok vidám momentum is adódott. Az ottani beszélgetések, élmények, megpróbáltatások pedig később lecsapódnak és rendszereződnek az emberben.
-Mi az, ami 1956 utóélete kapcsán előkerül abból az időből?
-Például amikor elküldtek minket Sopronba. Maga Dudás alezredes búcsúztatott minket, kezet is fogva mindenkivel! Hogy mi dolgunk volt Sopronban? A magyar kormány bizonyítani akarta a Nyugat felé, hogy demokratizálódik és enyhül a szigor. Az osztrák határ magyar oldalán ekkor szedték fel az aknazárat és építették ki az S-100-as elektromos, érintős kerítést. Ha ehhez valaki hozzányúlt, például a határsértő vagy egy őz, akkor jelzést adott és az őrsön látták, merre kell zárni a határt. Az építés idején mi védtük mélységben a határt, nehogy valaki át akarjon lépni a kapitalista Nyugatra. Nem akart senki…
Aztán az ilyen kihelyezések során (akár itt, akár Siklóson), sok olyan embert megismertem, akinek volt mit mesélnie az 50-es évekről. Az egyik elöljáróm például karhatalmistaként fejlövést kapott az 56-os harcokban. Műanyag lap volt neki betéve!
Aztán ott szolgáltak a déli határra helyezett volt államvédelmisek, akik korábban Kistarcsán és Recsken őrizték az internáltakat. Az egyikük mesélt arról, hogy milyenek is az emberek. Volt például egy személy, aki feljelentette a szomszédját, akire valamiért haragudott, feketevágásért. Kiszállt a karhatalom, házkutatást tartottak, nem találtak semmit, de azért jól megverték az embert. Ez aztán kitudódott a faluban, de senki sem mert tenni semmit. Az államhatalom aztán a 60-as években igyekezett a szebbik arcát mutatni. 1963-ban amnesztia, majd televíziós táncdalfesztiválok, nyugati utak fokozatos könnyítése következett — ezzel együtt a vérengző ÁVH-s legénység elrejtése a szem elől…
-De 56-ról nem beszélhettek?
-Nem, szinte semmit. Érdekes volt, hogy amikor 1966-ban a tisztes iskolát végeztem Baján, akkor úgy tudtuk, hogy július 1-től október 31-ig fog tartani. De aztán október 12-én mégis befejezték a tanfolyamot, és visszahelyeztek minket éles állományba, Siklósra. Nem engedtek haza minket két hétig, bent kellett lennünk félig-meddig készültségben. Aztán november 3. után egyszer csak közölték, hogy „elvtársak, véget ért az összetartás, apródonként lehet hazamenni szabadságra”. Ez volt a 10 éves évforduló! Nem történt semmi komoly, de a félelem megvolt bennük.
-Kitüntetések?
-Ja, amiért meghívtalak: előkerült néhány oklevél Dudás István laktanya parancsnok eredeti aláírásával. Fényképezd le nyugodtan! De tudod: a nevem ne látsszon…
Összességében elmondhatjuk: a forradalom leverése után a mosonmagyaróvári mészárlást a kommunista állam hőstettként magyarázta, de a médiában nem esett róla sok szó. Az 1990-es években zajló Dudás-per idején még élő katonák (vádlottak és tanúk) magatartásán látszott, hogy nem igazán értik, mi történik körülöttük, hiszen negyven éven át csak elismerést kaptak: szolgálati lakás, magas nyugdíj, kedvezményes üdülés. Így változik a világ sora. Aki viszont végig élte azt a negyven évet, sokszor inkább csendben marad…
Káposzta Lajos
