Ha előkerül a “gyerekmentés” kifejezés, akkor sokunknak Böjte Csaba, dévai ferences testvér alakja sejlik fel. Mert bizony amellett, hogy természetesen több tucat szervezet foglalkozik a Kárpát-medencében árva gyerekekkel, az eszmével leginkább az ő karizmatikus személyisége forrt egybe.
Egyik keceli előadása után maradtam ott a csarnokban. Sokat jelentett, hogy beszélgető körök alakultak ki a jelen levő papokkal és pedagógusokkal (ez utóbbiakból szokás szerint nem sok volt ott). Csaba atya előtt hosszú sor állt: ki dedikáltatni, ki kezet fogni, ki csak egy szóért ment oda. Néhány kérdést is feltettünk neki előadása kapcsán.
-Gyakran jár Magyarországra. Hogy tetszik itt?
-Ez a táj itt Magyarországon nekem nem tetszik. Én székelyföldi ember létemre nem érzem magam jól olyan vidéken, amely semerre se lejt.
-Az önök által gondozott gyerekekben él valamilyen otthon-kép, vagy a gyermekotthont tekintik a magukénak?
–A gyerekek szülőföld képe a korai évektől kezdve alakul ki és egész életükben meghatározó lesz. Érdekes, hogy a gyerekek sokszor nem engedik el az otthon maradt rokonok kezét. Megmaradt bennem annak a fiúnak a története, aki megtakarított pénzéből mankót vett az otthon élő beteg édesanyjának. Egyik árva kislányunk a sok közül a facebook-on találta meg a szüleit. És amikor lassanként ismét felfedezték a szülők a gyereküket, én megkérdeztem: „nektek nem hiányzott ez a gyerek? Nem hiányzott ott lenni az elsőáldozásán, a ballagásán?”
-Sokszor hangsúlyozza a munka és a tanulás szerepét. Ez utcagyerekek esetén fokozottan nagy kihívás lehet.
–Ezelőtt kétezer évvel, amikor Isten fia emberré lett, azt is elég nehéz lehetett kommentálni. Jézus is gyerekként kezdte: játszott, isten fia apjával dolgozgatott, megélte kora életét. Szerette a vér szerinti rokonait. És aki meghalt, azt eltemették: így teltek az évek. Mi hogy állunk a vér szerinti rokonainkkal?
Jézus nem irigykedett, nem írt EU-pályázatokat és nem adományokból tartotta fenn magát. Betlehemben sem volt VIP szállás. Mert aki dolgozni akar, az meg tud élni ezen a földön.
-Mi az, ami leginkább megmérgezi korunk társadalmát?
-A nagy “panasz-kecsap”. A minap autóval mentem az országúton és felvettem egy stoppos férfiút. A beszélgetésből hamar kiderült, hogy haza megy. Mégpedig a feleségéhez. Na, arról az asszonyról kérdés nélkül olyan mondatok hangoztak el, ami nem való egyház körök elé. „Na de most már mondjon valami jót is a feleségéről, különben megállok és kiszáll!” — szóltam az atyafihoz. Mire aztán kiderült, hogy az asszony minden rossz tulajdonsága mellett kiválóan süt palacsintát, 3 szép gyermeket nevelnek ketten és nagyon házias. Mire elérkeztünk Bükszádig, szinte már szentté is avatta a felségét. Mi ebből a tanulság? Főleg az, hogy manapság az a menő, aki több rosszat tud mondani a másikról.
-A közösség kovásza sok helyen a pedagógus, a tanár. A saját munkatársai közül már többen „saját nevelésűek”. De eljár szemináriumokra és továbbképzésekre is előadónak. Mi a tapasztalata a hallgatóságról?
-Lillafüreden fényűző pedagógusnapi rendezvényt tartottak, amelyre engem is meghívtak. Uniós pénz, csillogás, 60 fogás… De még ott is panaszkodtak és elégedetlenek voltak. Pedig Magyarországon pedagógusnak még ilyen jó dolga nem volt: 22 év eltelt, és nem öltek meg senkit, de még csak nem is üldöztek! Soha ennyi tankönyv nem állt rendelkezésre és rengeteg új egyetemi hely lett. Én 2.300 gyereket nevelhetek, és nem kell félnem, ki mit ír le. Nem volt ez mindig így Erdélyben… Azt látom, sok ember nem becsüli meg a saját jó sorsát. Mi papok az Isten hívására indultunk el. A Mennyei Atya rám bízta ezeket a gyerekeket. Elhívott és én igent mondtam.
-Volt, hogy leküzdhetetlennek tűnő akadállyal találta magát szemben? Vagy éppen kilátástalannak tűnt az ügy?
-Minden gyereknek más és más a története. Keserűbbnél keserűbb, szomorúnál szomorúbb sorsok nyílnak meg. Volt olyan, akinek mi találtunk ki születési dátumot. Hiszem, hogy Isten minden gyerekbe tett értéket. És ha én abban a gyerekben Istent megtalálom, az a gyerek visszamosolyog rám. A szeretet himnuszát mindenkinek meg kell írnia újra, saját magának. Évekkel ezelőtt történt, hogy volt néhány fiúcska az egyik osztályban, akik hihetetlen rosszak voltak. Már amikor cseperedtek, láttuk a többi nevelővel, hogy „na, ezek se tanulják majd szívesen a szorzótáblát”. Nem is tanulták. Meg hát… mást sem. Ezek a lókötők nem hajlottak sem a jó szóra, sem a büntetésre. Aztán nagyhéten azt találtuk ki, hogy ha a „fejüket hiába mostuk meg, most megmossuk a lábukat”. Merthogy a katolikus egyházban szokás a nagycsütörtöki rituális lábmosás. A pap megmossa néhány gyülekezeti tag, vagy éppen a kispapok lábát. Hát én a misén a legrosszabb lurkók lábát mostam meg. És akkor azok úgy magukba szálltak, hogy száznyolcvan fokot fordult a magatartásuk. Közülük ketten ma már kollégáim…
Lejegyezte: Káposzta Lajos
