Az elmúlt hetekben dr. Murányi György evangélikus lelkészre emlékeztek Kiskőrösön. Ha nem tették volna ekkora titokban, többen elmentünk volna. No de mindegy is: előkerestem a régi képek közül a lelkész urat. Sőt: a lelkész urakat. Dr. Káldy Zoltán püspök látogatása valamikor a 60-as évek végén történt Kiskőrösön. A képen ő áll középen. Balra dr. Murányi György, jobbra pedig egy ugyancsak nagy formátumú lelkész: Ponicsán Imre. Gyerekkorom nagy alakja volt Imre bácsi! A következő történet róla szól – még az antik időkből…

Soproni teológusok neves dolgai

Nincs nagyobb úr a frissen érettségizett városi fiatalembernél. Így volt ez a Soproni Evangélikus Teológián is, amikor szeptemberben megérkeztek az elsőévesek, azaz a „gólyák”. Várták ezt a felsőbb évesek már nagyon. Ők, az atyák sok mindent kitaláltak, csakhogy letörjék a fiatal titánok szarvát.

Történt pedig, hogy megérkezett az elsős a soproni GYSEV-Állomásra. Két keze teli pakkal, megrakva mindenféle földi jóval, mely a távoli otthonra emlékeztette volna — leginkább persze a gyomrát. Az állomáson már várta a rendes felsőbb éves, hogy elkísérje a rég áhított felsőoktatási intézménybe.

„-Szervusz! Köszöntelek Sopronban, leendő iskolavárosodban! Én fogom neked megmutatni a Teológiát. Segítek vinni ezt a kisebb táskát.”
„-Ó, köszönöm, igazán rendes tőled…” — és már mentek is. Egyenesen fel a Lővérekbe, ami gyalogszerrel még bőrönd nélkül is elég magas hegy. A tetőre érve aztán így szólt a felsőbb éves az egyre idegesebb elsőshöz:
„-Látod azt a nagy háztetőt?”
„-Igen.”
„-Na, az a GYSEV-Állomás, ahová érkeztél a vonattal. És nem messze tőle azt a nagy épületet?”
„-Azt is látom.”
„-Na, az meg a soproni Evangélikus Teológia, ahová járni fogsz! Mehetünk lefelé.”

Na de ez csak egy átlagos kis eset volt. Az igazi gyöngyszem a későbbi kiskőrösi evangélikus lelkészhez, Ponicsán Imréhez kapcsolódik, aki ugyancsak ott volt teológushallgató. A dolog úgy kezdődött, hogy 1937-ben egy kicsit elhúzta a nyári szünetet: valamiért tovább maradt Rómában (ösztöndíj volt, vagy nyaralás, ki tudja?), és sürgönyzött az egyik teológustársának, hogy ugyan írassa már be a következő tanévre. A hálóban szó szót követett erről, majd kisütötték, hogy a következő mesét adják be a gólyáknak:

„Nemsokára jön egy olasz valdens teológus kollega, akit megfelelő módon fogadni kell.” Kiderítették, hogy az elsősök közül valakinek van olasz nyelvből érettségije. Ő lett megbízva az üdvözlő beszéd megírásával. Egy másiknak volt zenei képesítése. Nagyon jó! Ő tanítja be az elsőévesek énekkarának egy olasz induló, a Giovinezza négyszólamú változatát. Be is indultak a próbák, és mindenki nagy lázban égett az olasz kollega miatt, aki egy szövetséges baráti ország polgáraként fog ideérkezni. Ne feledjük: a II. világháború küszöbén vagyunk! Ahogy közelgett az érkezés órája, kivonult a teológus ifjúság az ugyancsak beavatott professzorokkal együtt a GYSEV-Pályaudvarra. A soproni cívisek — látván a nagy kivonulást — ugyancsak odamentek megnézni, hogy vajon ki jöhet. A tömeg nőttön-nőtt. Amikor a szolgálatos rendőr észlelte, hogy itt mi készül, betelefonált az őrszobára, tíz perc múlva megjelent egy szakasz rendőr biciklivel, fehér kesztyűvel. Rögtön kordont állítottak, intézkedtek és várták a neves vendéget. Amikor az állomásfőnök felfigyelt rá, hogy nyilván valami magas vendég érkezik a teológiára, gyorsan fellobogóztatta a pályaudvart.

Mindeközben egy „atya”, azaz idősebb teológus elutazott Szombathelyre, hogy ott elébe menve Ponicsán Imrének tájékoztassa őt a rá váró ünnepségről. A vonaton mindent meg is beszéltek. Kópházánál aztán előrementek az első osztályú kocsiba, mert mégiscsak úr az úr, ugyebár. Imre bácsi leszállt az állomáson, várta a népes bizottság meg Sopron teljes ráérő lakossága, elénekelték a magyar Himnuszt, elénekelték a Giovinezza-t, a rendőrök és a vasutasok tisztelegtek, majd előállott a remegő elsőéves az olasz nyelvű üdvözlő beszéddel, amit „Emerígó Ponicsánó” néhány keresetlen szóval megköszönt. Aztán elszedték a csomagjait, és két hétig minden elsőéves olaszt tanult, hogy tudjon vele beszélni. A felsőévesek pedig nem győzték dugdosni előlük, hogy ki ne derüljön egyhamar a turpisság.

Epilógus
(Ezt szeretik az olvasók legjobban)

A fenti történetet Krähling Dániel nyugalmazott Baranya megyei evangélikus esperestől hallottam, akinek ezt (volt soproni teológus) édesapja mesélte teli szájjal nevetve. Nekem így zárta le a mesét: „Amikor apám meghalt, megörököltem a könyvtárát. Benne az „Ezer szó olaszul” című kötetet. Ő tagja volt a fogadóbizottságnak, meg nyilván az énekkarnak is.”

Lejegyezte: Káposzta Lajos