Nehéz egy életet végigélni úgy, hogy minden korszakban zaklatják valamiért az embert. Egyszer az a baj, hogy német a neve, másszor az, hogy tanyán él, aztán hogy vallásos a család. De előbb-utóbb minden elmúlik — mondta Gszelmann Imréné Hachbold Zsófia, aki Soltvadkerten lakott, a Mátyás király utcában. 1926-ban született és 2008-ban hunyt el. A következőkben az ő kis történetei olvashatók, melyeket dédunokája jelenlétében mesélt el.
A svábságról
Apámék már nem tudtak svábul. A gyerekeket nem tanították meg. Az iskola is magyar volt, szigorú magyar tanítókkal. Pedig amikor én végeztem, 1939-ben, még nem volt háború. A nagyszülők még beszéltek, de csak azért, hogy mi ne értsük, miről van szó. Aztán persze szavak megmaradtak, amiket ma is használunk.
Nem azt mondták itt, hogy töltött káposzta, hanem hogy szárma. A kolbásztöltő volt a priszli, a kislábas a pentye. Az óramutatót úgy hítták, cájger, a rokkát meg úgy, spinnrádli. Ha rosszalkodtunk, azt mondták: „Jó legyél, mert elvisz a Krisztkindli!”
A Krisztkindli karácsony előtt jött, egy maskarába öltözött, ismeretlen férfiember. Csörgette a láncot, szórta szét a diót, és ütött a vesszővel. De volt krampusz is. A Jórhanzli ugyanez volt. Megkérdezte: „- Hol van rossz fiú?”, de akkor mindenki jó volt. Imádkozni kellett, a Miatyánkot, vagy ami eszébe jutott.
A karácsonyfa a tanyavilágban gyakran borovicska volt. Tettünk rá papírdíszeket, almát, cukorkát — szép volt az úgy!
1945-ben, amikor szedték a németeket, hozzánk is kijött egy kocsi a Községházáról a tanyákra, és szedték a német nevűeket. Mi ezt megtudtuk előre, és akkor elléptünk, ott hagytuk a tanyát. Ismerősöknél, pár kilométerrel arrább találtunk menedéket. Aztán ez a láz lement, akkor egy darabig nyugalom volt. Akkor én idejöttem a faluba a nagyszülőkhöz. Merthogy az oroszoktól is féltünk, a kisbugaci röptér meg ott volt. Azok annyian voltak, hogy a kilincset adták egymásnak. Eltakarítottak azok mindenféle jószágot a tanyából. No meg az asszonynép sem volt biztonságban…
Gszelmann Imre, a férjem, nem tudom, hányszor ki volt írva, hogy jelentkezzen. Hát az is mindig elbújkált. A Hirsch Feri bácsi, a Szakács tanító bácsi apósa volt a bíró, aztán mindig a Gszelmann Imre fia aggatott, hogy miért nincs meg. Egyszer ott voltak a barátjával, de akkor meg már elment a kocsi. Igen, mert a Nagyvendéglő környékén volt egy kényszervágó mészárszék, oda bújtak el, amíg a kocsi el nem ment… Azért bujkált, mert azt mondta, hogy ő kint úgysem bírná ki, megszökne. Volt, hogy azt mondták, hogy viszik őket Kiskőrösre kukoricát törni. Aztán mikor Halason bevagonírozták a többi legényeket, akik ezt a „kis munkát” elhitték, akkor már tisztában voltak vele, hogy nem kukoricát törni mennek. Hát aztán egyszer az is elmúlt.
Káposzta Lajos
