Tavaly májusban írtunk arról, hogy egy soltvadkerti házaspár, Zsikla Tamás és Zsikláné Tóth Anna Evelin kárpátaljai csecsemőknek, kisgyerekes családoknak gyűjt adományt. Akkor még csak arról tudtak beszámolni, hogy miként zajlik a gyűjtés, a ruhák kimosása és becsomagolása. Most azonban új megvilágításba került a segélyakció: az ifjú pár az ősz folyamán személyesen is megtapasztalhatta, kikhez és hová kerülnek az általuk is összegyűjtött adományok.
Az egész ügy egy újságcikk elolvasásával kezdődött: Kárpátalján sok kisgyereket bent hagynak a kórházban, mert a szülő nem él olyan helyzetben, hogy el tudja vállalni a gyerek felnevelését. Minket nagyon megérintett a magukra hagyott gyermekek sorsa — kezdi Anna. Ahogy partnereket kerestünk gyűjtési, támogatási szándékunkhoz, kiderült, hogy nagyon sok olyan eszközre van szükség ott, ami nálunk mindennapos, és sok embernek felesleg is van belőle. Lelkészünk nagyon készséges volt: nemcsak kihirdette a gyűjtés lehetőségét, hanem helyet is biztosított a parókián az oda érkező adományoknak.
Mi érkezett?
Valaki pénzt, mások eszközöket, ruhákat adtak — folytatja Tamás. Ami vásárlás vagy adományozás során a segélyszállítmányba került, az a következő: pelenka, cumisüveg, tartós élelmiszer, bébiétel, babakrém, popsitörlő, kinőtt ruha, üvegmosó, kistakaró, edények, mosószer…
Aztán eljött a kárpátaljai út ideje is. Ez hogyan történt?
Debrecenbe érkezve átpakoltunk minden vadkerti adományt a Magyar Református Szeretetszolgálat járművébe. A határon a zöld folyosón mentünk át. A lelkész diplomata útlevele és a kapcsolatok jól működtek. Van úgy, hogy naponta kétszer is átmegy. Első utunk a beregszászi kórházba vezetett, az ottfelejtett gyerekekhez! Az ott dolgozók nem győztek hálálkodni, amikor átadtuk az adományokat. Külön öröm volt, hogy tudtunk a glükóz- és laktózérzékeny kisfiúnak neki megfelelő tápszert vinni. Bemehettünk a gyerekekhez is. Röviden elmesélték minden kisgyermek történetét. Volt ott egy olyan kétéves kislány, akit a nagymama az előző nap hagyott ott, mondván, hogy nem tud róla gondoskodni. Emberi tragédiák, mélyszegénység — mely a gyerekeken csapódik le. Ottjártunkkor három gyermek volt az osztályon, előtte egy héttel még öt. Legtöbbjük nem fogadhatók örökbe, mert a szülő nem mond le róla, csak „elhelyezi”.
Kik vártak és kalauzoltak ott benneteket?
A kórházban találkoztunk a holland önkéntesekkel, akik pelenkáztak, dajkáltak és mesét olvastak a piciknek. A Reménység azaz angolul Hope Alapítvány munkatársai vártak minket, akik abban segítenek nekünk, hogy adományaink célba érjenek. Ők a csecsemők mellett családokat is gondoznak, segítenek. Néhány családot meglátogathattunk, így láthattuk, hogy élnek ezek az emberek.
Mitől szegényednek el ott a családok? Vagy inkább úgy kérem: ha már elszegényedtek, miből élnek?
A fő probléma a minimális munkalehetőség és az, hogy nem találják meg a kiutat. Jártunk olyan családnál, ahol a férj a magyarországi keresetét küldi haza, abból élnek. Az anya neveli a gyerekeket, de olyan házban, amely az ötvenes években épült és azóta talán nem is renoválták… A falon valahol látszott az árvízi vízállás nyoma. Az utcába eső után nem lehet bemenni: elsüllyedsz a kocsival.
Milyen gyakran látogatja őket a segélyszervezet?
A Hope Alapítvány az igények felmérése után havonta visz segélycsomagot az általuk gondozott 10-15 családnak. Vannak mások is, akik segítenek. Mutatták, hogy egy gazda az udvarukban borította le a kukoricacsutkát, amivel tudnak fűteni.
És ha elfogy?
Azt még nem tudjuk…
Hogy látjátok, mennyit ér a mi segítségünk ott?
Amit mi teszünk, az csak egy csepp a tengerben. Ettől bizony nem kerülnek ki a mélyszegénységből. Amellett, hogy kapunk visszajelzést arról, hová került a szállítmány, tudjuk, merthogy láttuk: itt nagyobb a baj! Előfordult, hogy egy gyerek bement az iskolába az „új kabátjában”, mire a többiek bántalmazni kezdték: Te magyar gyerek, miért fogadtad el? Mi viszont sokat erősödtünk ez út alatt. Szeretnénk folytatni a munkát, hiszen van kinek és a segítőinknek köszönhetően, honnan adnunk! Egyelőre egy jótékonysági bált szerveznek márciusban az ukrajnai Mezőkaszony nevű faluban, Beregszász mellett, ahova meghívást is kaptunk. Örömmel elfogadtuk! Szeretnénk hirdetni, segíteni az alapítvány munkáját.
Káposzta Lajos
Fotógaléria:
