Az 1960-’70-es években a Pethő házaspár talán még nem is sejtette, hogy az egykori Állami Zeneiskola Kiskőrösön, ilyen magas színvonalú és elismert művészeti iskolává avanzsálódik az elmúlt fél évszázad alatt. Fegyelem, kitartás, tökéletesség, pontosság, beleélés, ez volt az ő védjegyük. A SZÓ-LA-M Alapfokú Művészeti Iskola egykori zongora-szolfézs tanárával, első igazgatójával, dr. Pethő Istvánnal beszélgettem a zeneiskola megalapításáról, a kezdeti évekről, oktatói elhivatottságáról és természetesen a zenéhez fűződő kapcsolatáról.
Hogyan és mikor kezdett el zongorázni, kik voltak az első tanítói?
Budapesten születtem. 7 éves koromban Magyarbánhegyesre kerültünk, egy kis Békés megyei településre. Ott nem volt államilag szervezett zeneoktatás, így első zongoraóráim oktatói kántor, katolikus pap és általános iskolai énektanár voltak. Általános iskolai tanulmányaim utolsó 1,5 évében bejártam Békéscsabára zeneiskolába hangszeren tanulni, ahol a felvételire is felkészítettek. Így bekerülhettem Szegedre a zeneművészeti szakközépiskolába. Első tanárom Erkel Tibor volt, a nagy Erkel család egyik leszármazottja. Később Bódás Péter zongoraművész-tanár növendéke lehettem egészen a diplomáig, aki nagyszerű ember volt. Mai napig hálával emlékszem rá. Miután befejeztem a tanárképzőt kapcsolatunk töretlen maradt. Szathmáry Géza nyugdíjas főiskolai tanár foglalkozott sokunkkal saját otthonában zeneelmélet, zeneirodalom ismereteket adva minden fizetség nélkül. A tanítás és a növendékek iránti szeretete egy életre példamutatóvá vált valamennyiünk számára. Az ő tanári hitvallása volt, hogy a megszerzett tudást adjuk majd tovább a mi növendékeinknek. Itt kell megemlítenem Delley József zongoraművész-tanárt, aki gyakorlati tapasztalatait, a zongora-tanítás módszertanát nemcsak a főiskolán, de sokszor itt a kiskőrösi zeneiskolában is fáradhatatlanul adta át növendékeink tanításán, egy-egy versenyre való felkészülés segítésén keresztül. Emlékét ápolja az a zongoraverseny, melyet 3 évente itt rendeznek. Dr. Veczkó József a pedagógiai tárgyakat tanította nekünk a főiskolán.
Már ott és akkor is azt tanította nekünk, hogy a gyerekek képességeit óvodás korban fel kellene mérni, és ha esetleg van valamilyen hiányossága, akkor azt szervezett oktatás keretében igyekezzenek pótolni.
A tanár úr a pedagógia tudománya felé irányította érdeklődésünket. A zenepedagógiai kutatásokba, felmérésekbe már dr. Nagy József mellett kapcsolódhattunk be feleségemmel együtt a József Attila Tudományegyetemen. Ebben a témában írtuk doktori disszertációnkat is.
Mikor kerültek Kiskőrösre, az Állami Zeneiskolába? Hogyan emlékszik vissza az első évekre?
1969-ben még főiskolásokként keresgéltük az álláshirdetéseket. Olyan munkahelyen szerettünk volna dolgozni menyasszonyommal, ahol együtt tudnak alkalmazni minket. Akkoriban egyedül Kiskőrösön kínáltak nekünk ilyen lehetőséget. Az 1969/70-es tanévben még a régi Művelődési Házban kialakított tantermekben oktattunk, ahol a hangszerek állapota, csak a kezdeti alkalmakra volt megfelelő. 1969 és 1972 között pedagógusként dolgoztam az iskolában, majd ’72 márciusától bíztak meg az iskolavezetési feladatokkal is. Nagy nehézséget jelentett a szükséges szakos tanári ellátás. A tanári kar többnyire utazó pedagógusokból állt. 1973-tól -amikor a város élére dr. Oláh Pál került- indult meg egy nagyobb, minőségi változás az iskola személyi és tárgyi feltételeiben. Szinte hihetetlen, hogy mennyi támogatást adott. Szigorú volt ugyan, de nagyon jóságos módszereivel sikerre segített minket. Szakmai hátterünket nagyban segítette a Bács-Kiskun megyei szakfelügyeleti csoport is. Volt bennünk akkoriban egyfajta kényszer, de megszállottság is. Azt szerettük volna, hogy ez az iskola az elismert intézmények közé kerüljön. Ennek érdekében rengeteg helyen felléptünk, még a környező településekre is átjártunk, így a gyerekek számára már nem volt idegen érzés, ha mások előtt kellett szerepelni. Tanulóink száma akkoriban 100 fő volt, akiket 4 pedagógus tanított hegedű, fa- és rézfúvós, valamint zongora tanszakokon. A fúvós zenekar megalapítója és vezetője Filus Lajos volt, majd csatlakozott hozzánk Albert József egykori főiskolai társam is, aki hazajött Kiskőrösre. Fiatalos vehemenciával és talán túlzott szigorral is láttunk neki a tanításnak. Én is ilyen környezetben, légkörben nőttem fel, hisz engem is számon kértek, de tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy oda jutottam, ahova szerettem volna.
Tévedés azt hinni, hogy egy gyermek tudni fogja magától, hogy mit akar csinálni, mivel szeretne foglalkozni.
Egykori tanítványaitól milyen visszajelzéseket kap(ott), arra vonatkozóan, hogy milyen pedagógus Ön?
Nyilván volt ilyen is, olyan is. Miután egyre több tapasztalatom lett, arra jöttem rá, hogy a szigor mellett nem árt ha, cseleket is alkalmazok, ezért gyakran kerestem olyan témát vagy darabot, ami tetszett a tanulónak, így már nem is kellett noszogatni, mert magától gyakorolt. Folyamatosan kerestem azokat a lehetőségeket, melyekkel inspirálni tudtam őket. A pedagógus legfőbb vágya, hogy nyomot hagyjon a növendékekben. Az iskola 50. évfordulójára megjelent emlékkönyvben sok volt növendékem nyilatkozott arról, mit jelentett számára a zenetanulás, hogyan hasznosította az ott tanultakat. A zenei pályán levő, a más foglalkozást választó, a ma már nagymama egykori növendék egyaránt a zene embert formáló, a művészet szépségét felmutató erejét értékeli, a zenetanárában pedig mindennek közvetítőjét. Hadd említsem meg itt, hogy egykori tanítványom, Vaszari Iván az egyik legnagyobb élményem, aki egy nagyon súlyos autóbaleset után tanult meg újra járni, zongorázni és most már fest is. Terveim között szerepel, hogy a heti közös zongorázás mellett festményeiből egy önálló kiállítás jöjjön létre Soltvadkerten. Egyébként sok volt növendékemmel szakmai, baráti kapcsolatot ápolok, mely nagy öröm számomra.
Hogyan emlékszik vissza a zeneiskolában eltöltött évtizedekre, igazgatói pályafutására?
Megtisztelő és felemelő érzés volt egy sikeres iskola elismert tagjának és vezetőjének lenni, ugyanakkor eszembe jut Zsebők Lajos: Lépcsőfokok című könyvének utóhangja is, melyben az idős professzor azt írja: „minden változik és minden elmúlik”. Magam is igyekszem az örömteli pillanatokra visszaemlékezni. Az egész tantestülettel rengeteget dolgoztunk. Sok szép eredményt tudhattunk magunkénak, gyerekek és tanárok egyaránt.
Így lehetett egy kisváros zeneiskolája országos hírű akár szóló hangszeres, vagy kamarazenei, zenekari találkozókról, fesztiválokról, versenyekről volt szó.
Hány gyermeket oktat jelenleg?
12 zongorista növendékem mellett a korrepetítori munkát is ellátom. Ezeken kívül szívesen kísérem az iskola énekkarát, zenekarát, de az óvodások műsorát is. Minimum 25, de van, hogy 35 órát is bent vagyunk feleségemmel a soltvadkerti zeneiskolában, mivel szeretünk tanítani és igény is van rá. Keresem a vidám gondolatokat, történeteket. Van is egy-kettő, amit remélem, hogy sosem fogok elfelejteni. A gyerekek zongorakísérőjének lenni egy olyan játék, amiben az ember egyrészt óvja a mellette lévőt, másrészt megadja neki mindazt, amiből azután tud építkezni. A sok igényes gyakorlás után megszülető hangverseny produkció tanár és gyermek közös öröme, sikere.
Lehet azt mondani, hogy a zene generációról generációra öröklődik?
A kiskőrösi zeneoktatás 1969 óta sok olyan növendékkel büszkélkedhet, akiknek családjában nem volt zenét művelő szülő, nagyszülő. Az igény a zenéhez való értésre, a jobb ember nevelésére, az emberi értékek zenében is megnyilvánuló jelenlétére viszont igen. A zenetanulással felnőtt generációnak már tudatos választása, hogy gyermekének is biztosítsa ezt a csodálatos emberformáló eszközt. Az érdeklődés szorgalommal, sok gyakorlással párosulva szép eredményt, örömöt teremt az egyén és az egész család számára.
Ez pedig lehetőség arra, hogy valaki a zene mellett elhivatott is lehessen, s közben megtanulja, hogy az élet adta nehézségekben – így a zenetanulásban is – soha nem lehet feladni a céljainkat, hiszen „határ a csillagos ég”.
Ezt én is azoktól szereztem útravalóul, akik belém nevelték. Reményeim szerint sikerült eddigi pedagógus pályafutásom alatt sokaknak átadni ezt az „örökséget”. A többi már a következő generációk szándékán, akaratán, nevelésén múlik.
Képek: Kincses Szilvi
Kutyifa Icu
Fotógaléria:
