Dr. Matus Istvánnal először a soltvadkerti baptista imaházban találkoztam. Voltam vagy 12 éves. Az orgonánál ült, ő volt a kántor, de valami fenomenálisan játszott. Én nem is tudtam, hogy valaki kántordoktor lehet, de otthon közölték velem, hogy ő a lélek doktora, azaz pszichiáter szakorvos. Valahogy összeraktam magamban, hogy mivel a baptistáknál a papot lelkipásztornak nevezik, őt meg nyilván “lelkikántornak”. De ezt a feltevésemet már nem osztottam meg a családommal.
Aztán teltek-múltak az évek. Én se voltam már tizenéves, ő viszont nem sokat változott. Találkoztunk erre-arra, hébe-hóba: hangversenyen, postán, a birkózó terem szaunájában, könyvbemutatón és egyre érdekesebb beszélgetések bontakoztak ki közöttünk. Így érkezett el aztán az interjúsorozat ideje.
Szóval: dr. Matus István pszichiáter szakorvos. Ezt a szakmát az orvosi egyetemen képzik. A pszichológiai szakismereteket pedig a pszichiátria szakvizsga, illetve, szociális szakvizsga és egyéb továbbképzések keretein belül sajátította el. Mint meséli, a leghangsúlyozottabban Gyökössy Endre pszichológus professzor, lelkész (Jung-tanítvány) hatott rá. Bandi bácsi — így neveztette magát – belső tanítványi, baráti körein belül sok mindent elmondott a hosszú évek során még az egyetemi időkben. Ahhoz pedig, hogy Matus doktor több mint 30 éven át eredményesen ellássa a járás betegeit, jól jöttek a teológiai tanulmányok is, melyeket a Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett el.
Ha az ember pszichiáterhez megy, sokszor előfordul, hogy megkapja a magáét a környezetétől: „Bolond vagy te? Elmész a dilidokihoz? Hát akkor biztos bolondabb leszel!” Erre szoktam én mondani, hogy „ha fogorvoshoz mész, akkor rögtön kilyukad minden fogad?”
A lélekgyógyászat, mint szakma megítélése Magyarországon még mindig nagyon rossz. Igaz, amikor elkezdtem dolgozni, még rosszabb volt! A stigmatizálás, azaz mindazok megbélyegzése, akik felkeresik a lélekgyógyászt, a mai napig tart. Még az sem lendít nagyot az ügyön, hogy a rengeteg amerikai filmben majdnem mindig előkerül, hogy mindenkinek van pszichiátere, akivel rendszeresen beszélget. Ez arrafelé éppen úgy a havi életritmus része, mint ahogy fodrászhoz, pedikűröshöz vagy szűrővizsgálatra eljárnak az emberek. Mármint az igényesebbek. Vagy: akik ezt fontosnak tartják.
Jó, nálunk inkább kibeszélik a bajaikat az emberek egymás között…
Kibeszélik, ha van kinek. Meg, ha akinek kibeszéljük, normális tanácsot ad. Mert válasszuk ketté: az mindenképpen megkönnyebbülés, ha rendesen ki tudom beszélni a problémáimat. De vajon akinek elmondom, annak milyen verziót mondok az adott történetről? Kapok-e segítő kérdéseket? És vajon segít-e az a másik személy továbbgondolni vagy megoldani azt a gondot? Mert ez lenne a második fázis…
Sokfajta segítség létezik: lehet ez egy érdekes hobby, valamilyen „önsegítő” csoport felkeresése, vagy akár a zene. Ön orgonál. Mi ennek a története?
Ez onnan indul, hogy már gyerekkorom óta meghatározó példaképem volt Albert Schweitzer, aki ismert módon orgonaművészként, filozófusként, teológusként, orvosként az emberek szolgálatára, testi, lelki gyógyítására, megmentésére szegődött, elsődlegesen a külmisszióban. Úgy gondolom, ennek hatása lehetett a különböző egyetemi tanulmányok, zenei pályafutás, szakmák, hivatások választása, kérdéseiben. Alsó tagozatos korom óta zenélek. A Kiskunhalasi zeneiskola – zongora szak – elvégzését követően gimnáziumi, majd egyetemi éveim alatt a budavári evangélikus templom orgonistájához, Peskó Györgyhöz jártam tanulni hat éven keresztül, de tanított pár évig Baróti István, az esztergomi bazilika orgonistája is. Magam is orgonaművész akartam lenni, de aztán megnősültem, hazajöttem Vadkertre és Kiskunhalason lett munkám — pszichiáterként. Így megmaradtam a baptista gyülekezet orgonistájának, illetve rendszeresen koncertezünk, zenés áhítatokat szervezünk, no meg itthon is rendszeresen zenélek.
Sikerült továbbadni a családban a zene szeretetét?
Aminek nagyon örülök, hogy mindhárom gyermekünk, sőt a négy unokánk életében is jelen van a zene, valamilyen szinten. Ehhez társul még a kirándulás, a kertészkedés, a sport, a spiritualitás, annak keresztény változata, és természetesen a már említett szauna, mint saját testi és lelki rekreáció. Ahogy a jezsuiták mondják: „Őrizd meg a rendet és a rend megőriz téged”.
Ön hány részre osztaná fel a pszichiáteri szakmát? Vagy másképp kérdezem: mit jelent önnek egy munkanap, munkahét?
Igen változatos a kép: egyből fel tudok sorolni, mondjuk tízfajta problémát, szakterületet a lélekgyógyászaton belül, amivel foglalkozom, mert foglalkoznom kell. Az első legyen például az ifjúsági mentálhigiénés gondozás. Ekkor fiatalok, sokszor gyerekek jönnek, azaz inkább hozzák el őket a hozzátartozók.
Vagy például a geronto-pszichiátria, az idősekkel foglalkozik. A felnőtteket nagy vonalakban két nagy csoportba soroljuk: munkaképes korúak és idősek. Mindegyiknek megvannak a sajátos gondjai. Persze vannak hasonlóságok: ilyen a félelem a haláltól, a magánytól és a depresszió.
Mik a térség „specialitásai”?
Jelentős csoportot képeznek például a munka-alkoholisták! A mi vidékünkön meglehetősen gyakori ez. Egyszerűen nem tudnak leállni az emberek. Nevezik ezt még munka-csapdának is. Nem élvezik azt, amijük van, és szinte olyan elvonási tüneteket produkálnak, ha pihenniük/nyaralniuk kell (azaz „elvonják tőlük a munkát”), mint az alkoholistánál az alkohol elvonás esetén.
Emellett azonban megvan minden problémakör, melyek országosan is jellemzők. Így — lehet, éppen a gazdagság és a pörgős élet miatt — ugyanazok a gondok jelentkeznek, mint egy nagyvárosban, ahol elidegenedett, egymástól elzárkózott emberek élnek.
Cikkünket konkrét esetekkel és tendenciákkal folytatjuk majd.
Káposzta Lajos
