Szabad ezeket a fogalmakat egy címben szerepeltetni? Első olvasatra tán szokatlan, de ha elővesszük a slágerszöveget Kovács Katitól — „Szívet cseréljen, aki hazát cserél!” — kezdünk ráérezni a lényegre. És arra is, hogy nem mindig megy minden gördülékenyen. Aztán aki nem bírja a sok „cserét és váltást”, az belemenekül a halálba. Biztos, hogy komolyan gondolja? Mit mond erre a pszichiáter, dr. Matus István?
Kiégés
Egye többen néznek rám üres szemmel. Vagy éppen csak legyintenek, amikor a terveimről beszélek. Azt is látom, amikor gyönyörű ház előtt gyönyörű gyepet locsolnak szomorú arcú háziasszonyok. Lehet persze pillanatnyi gond felhője is az arcon, mégis azt mondom: sokak arcán megrögzült a kiégett állapot. Miért van ez?
Ha a személy belsőleg azonosul egy idealizált képpel, de tartósan nem tudja teljesíteni az elvárásokat, ez belső konfliktust eredményez. Ez a kiégés. Azaz: krónikus érzelmi megterhelések, stresszek nyomán lassan kialakuló fizikai, érzelmi, mentális kimerülés állapota, mely a reménytelenség, és alkalmatlanság érzésével jár, és melyet saját személyére, munkájára, illetve a környezetre vonatkozó negatív beállítódás jellemez. Legegyszerűbb meghatározás: az érzelmi kapacitás kimerülése.
Vannak „veszélyeztetett szakmában” dolgozók?
Ilyenek pl. az egészségügy, a humán, a szocio-szakmák, illetve általában az emberekkel való foglalkozás hivatásai: pedagógusok, rendőrök, stb… A kiégés a növekvő kiábrándulás folyamata, a legelhivatottabbak és legelkötelezettebbek esnek áldozatul először. A kiégés következményeként először az érzelmek, érzések tompulása, az együttérzés hiánya, a türelmetlenség figyelhető meg, majd akár a részvétlenség érzése is kialakul. További terhelés hatására már érzéketlen, cinikus, nemtörődöm viszony is kialakulhat a betegekkel, a kollégákkal, stb. szemben. Mindezt azonban sokszor jelentős bűntudat kíséri, emiatt eltávolodás, visszahúzódás, személytelenné váló kapcsolatok alakulnak ki. Ezzel párhuzamosan csökken a személyes hatékonyság érzete, haszontalanság, elégtelenség, jelentéktelenség érzete jelentkezik.
Irány a pszichiáter! Hogyan kezelendők az ilyen emberek? Nem mondom, hogy betegek, hiszen ez normális állapot… Vagy?
Fontos tudatosítani, hogy a kiégés tulajdonképpen védekezés az érzelmi túlterhelődés miatt kialakuló kimerülés ellen, és azt is nagyon fontos tudni, hogy jelentős bűntudat kíséri. Persze ott a másik oldal: a fő érv, mely szerint a hivatás egész embert kíván.
Ó jaj, hallottam már!
Igen, a múlt századokban még úgy vélekedtek, hogy a hivatás teljes embert kíván. Nem várható el megfelelő teljesítmény, ha túl sokfelé aprózódik egy ember. Ma a „teljes életet élés” a norma. Tehát pl. az orvos hibátlan, elmélyült szaktudása mellett kedves, nyugodt, empatikus természetesen, és az ügyelet utáni 32. órában sem vét ezen igények ellen. Jogos elvárás. Emellett gondos, példás családapa, -anya. Élénk társasági életet él, jelen van a kulturális-művészeti eseményeken, értékes hobbija is van – persze mindez jó minőségben. Ez mekkora teljesítmény? 150-200 % ?… Ezek az elvárások belülről is feszítik őket, ha nem így élnek, azt gondolják, ők a gyengék, hibásak.
A válaszom pedig az, hogy nem: valamivel le kell állni, vissza kell húzódni és meg kell teremteni a lelki csendet!
Kivándorlás
Szinte biztosan tudom, hogy az anyagi okokon kívül sokan azért távoznak Nyugat-Európába, mert nem bírják a hazai közeget. Ez a „kibírhatatlan közeg” lehet maga a pesszimizmus, a parttalan adminisztráció, de akár a belpolitika vagy a saját családi, közösségi légköre is lehet nyomasztó. Erről ön mit gondol?
Fura dolog kint lenni: látszólag új lehetőségek nyílnak, valójában az ember magányosabb lesz, mint valaha volt. Nyilvánvaló, hogy valakit megerősít ez a fajta kihívás, más esetben viszont teljesen bezárkózik az egyén, sőt: ha párkapcsolatban mentek ki ketten, még az is könnyen széteshet.
Mi a tapasztalata a kivándorlókkal?
Járnak hozzám mind ideköltözött erdélyiek, mind pedig nyugatról hazatelepültek. Arra már többször rádöbbentettem őket, hogy ha valaki valahonnan elmegy, az egyvalamit mindig magával visz. Mégpedig saját magát! Ez vonatkozik a gondokra és az előnyökre egyaránt. Aki idehaza alkoholista, internetfüggő vagy összeférhetetlen volt, az odakint is az lesz. Csak éppen az az emberi közeg, mely odahaza valamennyire kontrollt adott, az a távollétben már nem fog így hatni.
De legalább pénzt keresnek!
Igen, sokan rendbe jönnek, talán, anyagilag odakint. Vagy akár az erdélyiek minálunk. Több pénzük lesz, de vele együtt pénzkultúrájuk nem. Viszont adott esetben a személyiségi ellentmondások nemhogy megoldódnak, inkább felerősödnek: ennek köszönhetően aztán (egyes embereknél) fokozódik az alkohol-, ill. kábítószer fogyasztás.
Öngyilkosság
Egyszerű a kérdésem: Népbetegség vagy magyar átok?
Ez sajnos benne van a néplélekben, mint a Himnuszban a balsors… A magyar nép gondolkodásában sajnos halmozottan van jelen a pesszimizmus, az irigység és az individualizmus (azaz a saját egyéniségünk túlértékelése). Emiatt aztán mérhetetlenül magas a stressz-szintünk. Olyan öngerjesztő folyamat indul meg, mintha lefelé fúrnánk magunkat a földbe, ahonnan sose jövünk fel: depresszió, majd mély-depresszió alakul ki, melynek a vége az öngyilkosság.
Na jó, de én ismertem olyan öngyilkost, aki amíg gyűjtögette az altatókat, végig vidám volt. Szinte a „társaság lelke”!
Ezt nevezzük lárvált depressziónak is. Titkolja (még saját maga előtt is), de végig benne van. Mint „akit titkos féreg foga rág”. Aztán egyszer csak elköveti szörnyű tettét, ami – a filmekből tudjuk – az öngyilkosságon kívül akár egy tömeggyilkos tett is lehet!
A megoldás? Az öregek szerint ha van imádságod és nótád, akkor minden bajon úrrá leszel! Akkor sem volt egyszerű, ma meg már… annyira ma sem bonyolult!
Káposzta Lajos
