A tegnapi napon – haláluk centenáriumán – a vörös terror kiskőrösi áldozataira emlékeztünk az evangélikus temetőben. Az önkormányzat jóvoltából felújított emlékművüket ünnepélyesen újraavattuk, majd megkoszorúztuk. A megemlékezésen a leszármazott családtagok mellett nagyszámú érdeklődő volt jelen, amely emelte a rendezvény méltóságát, csakúgy, mint a közreműködő művészek és lelkészek szolgálata. A megemlékezés szónoka Dr. Romsics Ignác történészprofesszor, akadémikus volt, aki a kiváló történelmi összefoglaló mellett méltatta a Tanácsköztársaság ellen fegyvert fogó helyi és környékbeli, leginkább parasztemberek alkotta felkelők áldozatát.
Az 1928-ban állított fehér obeliszk alatt Kiskőrös 1919-es vértanúi, Spang József, Szenohradszki Pál és Kutyifa János nyugszanak. Az államszocializmus éveiben rájuk közösségileg emlékezni tiltott dolog volt, emlékművük is csupán azért élte túl az említett évtizedeket, mivel „a gyászos emlékű vörös rémuralom áldozatai” feliratot előbb futónövény takarta, majd befelé fordították, hogy a ’kíváncsi’ szemek ne láthassák. A 100 éves évforduló kapcsán azonban nemcsak lehetőségünk, de némileg kötelességünk is volt emléküket feleleveníteni, történetüket a mai generációkkal is megosztani.
Az emlékmű történelmi háttere
Az 1919-es esztendő kemény megpróbáltatásokat tartogatott az ország népének. A vesztes háborút követően a győztes nagyhatalmak szorításában a régi Magyarország szétesése, majd szétdarabolása bizonyossá vált, ám a trianoni diktátumhoz vezető út még korántsem ért véget.
Az időszak közállapotaira jellemző, de valahol mégis rendkívüli, hogy létrejöhetett egy olyan bolsevik mintára szerveződő kormányzati forma, amely vezetőinek egy része a hatalom megszerzése előtt alig néhány órája még a gyűjtőfogház vendégszeretetét élvezte. Ezt a minden korábbi társadalmi és politikai rendszert elutasító, világforradalmat vizionáló berendezkedést ismerjük ma Tanácsköztársaságként, vagy kommünként.
Az idősebbek még ’dicsőséges 133’ napként tanultak róla az iskolában, ez a renomé manapság már természetesen nem állja meg a helyét. A Kun Béla vezette Forradalmi Kormányzótanács intézkedéseit egyfajta radikális társadalom átalakítási kísérletként szoktuk értelmezni, amelynek, természetesen szovjet-oroszországi mintára szerves részét képezte a terror. Ezt azért fontos kiemelni, mivel a kezdetekben velük szimpatizáló tömegek számára ez volt az a tényező, amely miatt igen gyorsan vállalhatatlanná lettek, beszéljünk akár Budapestről, akár a vidéki városokról.
Kiskőrös nagyközség és a környékbeli települések ebben az időben még őrizték a korábbi mezővárosi jelleget, így elsősorban az agrárágazatot érintő rendelkezések váltottak ki visszatetszést a lakosság körében. Amíg ugyanis a Károlyi- és Berinkey-kormányok még legalább ígértek földet a szegény, illetve kisbirtokos parasztságnak, a tanácskormány politikai biztosai a vidéket járva közölték, hogy ugyan a nagybirtokok kisajátítása megtörténik, de kiosztásra senki ne számítson, azokból ugyanis téeszeket, állami gazdaságokat fognak szervezni. Ehhez társult még az egyházi oktatás betiltása, és a kenyérgabona fejadagok radikális csökkentése.
Ebben a háború utáni nyomorúságos helyzetben mindez olaj volt a tűzre. 1919. június 18-án szabályos parasztfelkelés robbant ki Dunapatajon, amely alig néhány nap alatt továbbterjedt az ún. Dunamelléken. Kalocsa, Császártöltés, Hajós, Kecel, Soltvadkert, Akasztó, Kiskőrös, és a sort még folytathatnánk. Közös jellemzője ennek a felkelésnek szinte minden településen, hogy letartóztatták a helyi vörös tisztviselőket, ám arra a kérdésre, hogy mi következzen utána, a felkelők már nemigen tudtak válaszolni, igaz idejük sem maradt rá.
A kevés kivételtől eltekintve erőszakmentesen lezajló ’parasztforradalomra’ a kormányzótanács példátlan erőszakkal válaszolt. Szamuely Tibor irányításával katonai és folyami egységek érkeztek a régióba, s június 23-án már fegyveres összecsapásokra került sor, szinte polgárháborús állapotok közepette. Az előny természetesen a reguláris csapatoknál volt mindvégig, a parasztfelkelők sorra adták meg magukat. A legvéresebb ütközetre Dunapatajon került sor.
A felkelés leverését minden településen megtorlás követte: a rögtönítélő bíróságok sokszor néhány perces ’tárgyalások’ után hirdették ki a halálos ítéleteket. Kiskőrösön június 24-én elfogták és válogatott kínzások közepette felakasztották Spang József tartalékos főhadnagyot, civilben takarékpénztári könyvelőt, akit korábbi háborús hőstettei miatt városparancsnoknak választottak. Másnap, 25-én, szintén a Szarvas Szálló előtti tér egyik eperfájára akasztották fel Szenohradszki Pál Tabdiból való földműves gazdát, akit a harci cselekményekben betöltött szerepe miatt ítéltek halálra. Végül 26-án ismételten akasztás által végezték ki Kutyifa János napszámos embert, akit Bobek János vörösőr tizedes meggyilkolásában mondtak ki bűnösnek.
Mindhármójuk sírja az evangélikus temetőben található, egymás mellett, a tegnapi napon megszentelt és újraavatott fehér obeliszk alatt.
Köszönetnyilvánítás
A szervezők nevében ezúton szeretném megköszönni a nagyszámú érdeklődő közönségnek és a leszármazottaknak a részvételt; köszönjük szépen, hogy ilyen sokan eljöttek!
Ugyancsak szeretnék köszönetet mondani a rendezvény során nyújtott közreműködő segítségért Domonyi László polgármester úrnak, Kiskőrös Város Önkormányzatának, Szedmák Tamás képviselő úrnak, valamint a Főnix Kulturális és Ifjúsági Egyesületnek, akik biztosították a felújításhoz és a rendezvény lebonyolításához szükséges anyagi és technikai hátteret. Rózsa Tibor kőfaragó mesternek, aki a felújítást végezte, Fazakas László temetőgondnoknak, aki a rendezvény helyszínének díszítésében és komfortosabbá tételében játszott főszerepet, ifj. Király Csabának, aki hegedűjátékával tette meghitté a megemlékezést. Szlovák Dávidnak, aki Petőfi Sándor Szörnyű idő című versét adta elő kiválóan és átütően, Romsics Ignác akadémikus úrnak a remek történeti és emlékező gondolatokért, Lupták György esperes úrnak, Seffer Attila esperes atyának és Győri Gábor lelkész úrnak az egyházi szolgálatért, valamint nem utolsó sorban Gmoser István karnagy úrnak, aki az Il Silenzio-val tette emlékezetessé a rendezvény záró pillanatait.
Turán István
Fotók: Szentgyörgyi Ábel
Fotógaléria:
