Korunk egyik jelensége az elöregedés. Ennek több oka van: egyrészt az orvostudománynak hála, sok olyan betegség gyógyítható, melyekben 40 évvel ezelőtt még bőven meghaltak az emberek. Másrészt más lett az életmód: tudatosabban élnek az emberek, amely vonatkozik mind a táplálkozásra, mind a sportos, egészséges életvitelre. És hadd ne mondjam a legnagyobb problémát: ahogy egyre kevesebb gyerek születik, úgy lesz a társadalom korfája egyre idősebb, azaz elfelé terebélyesedő. Az államnak, a közösségnek anyagiakban, ráfordításban és időbeosztásban ehhez kell alkalmazkodnia…
Sok olyan tényező van, amely nem egészségügyi: ilyen az idősek körül kiüresedő tér, a jó barátok eltávozása vagy éppen tartós lebetegedése. “Korábban együtt kártyáztunk, együtt jártunk az egyházi énekkarba vagy a piacra”… – meg kell teremteni az idős ember számára az új, tartalmas közösséget az egyedül maradás éveiben is!
Dr. Matus István pszichiáterrel beszélgetek a felnőttkori gyerek-szülő kapcsolatról.
-A szüleim lettek a gyerekeim: Avagy hogyan tudunk megértéssel fordulni a megöregedett szülőkhöz, akik egyre furcsábban viselkednek?
Második gyermekkor! Ezt szokták mondani. Lehet nagyon szép is, ekkor rendeltetésszerű, de lehet nagyon problematikus is. Szokták mondani: ki hogyan élt korábban, olyannak öregszik meg. Ha korábban harmonikusan élt, ez lesz jellemző később is. Ha viszont, diszharmónikus, tele problémával, az bizony rossz előjel az idős korra nézve…
Az bizton megállapítható, hogy alapjáraton potenciálisan egy ambivalens, ellentmondásokkal teljes életkor, életszakasz, számtalan valós és/vagy vélt problematikával. Ilyenekre gondolhatunk például:
- Egyrészt mindenki szeretné megérni ezt az életkort, ugyanakkor egyidejűleg fél is tőle.
- Akkor kell a talán legnagyobb mértékű változásokhoz alkalmazkodni, amikor az ehhez szükséges adaptációs kapacitás jószerivel már kimerülőben van.
Tudom, a kérdésnek számtalan leágazása van (generációs problémák, társadalmi kérdések, mentálhigiénés, egzisztenciális stb.)
Azonban ne felejtsünk el néhány döntő alapelvet! Pl. „mindent csak kölcsönadunk”.
Egy szomorú történettel illusztrálnám: egy fiatalember durván összekülönbözött az édesapjával, aki már idősebb ember volt. Sajnos, jól megverte és a hajánál fogva kezdte kifelé ráncigálni az ajtó felé. A küszöbhöz érve az apa felkiáltott: elég! Most itt hagyd abba, én is eddig húztam ki a hajánál fogva az apámat a szobából!”
Viszont látunk szép számmal olyan eseteket – és nyilván ez felelhet meg a „gyári utasításból” adódó rendeltetésnek – ahol nagyon szép, békésen, harmonikusan több generáció együtt él, és a szülők és gyermekek egymásnak nem problémaforrást, hanem támaszforrást jelentenek, azaz kölcsönös előnyükre válnak.
– Mit tudnak tenni a felnőtt gyerekek illetve a szülők, hogy később is harmonikus legyen a kapcsolatuk?
Először is tudomásul kell venni, hogy mindenki felnőtt lett! Ugyanakkor a szülő sokszor még mindig “kislányom” és “kisfiam” képben gondolkodik. Csakhogy a gyerekéből felelősségteljes felnőtt lett (jobb esetben – mert ugye van, aki nem tud elszakadni a szülőtől). Ha a szülő nem látja be, hogy a gyerekének ezeregy dolga van, akkor ott az feszültségforrás. Ha pedig a gyerek nem látja be, hogy a szülőnek – még ha ki sem mondja – mások lettek az igényei, akkor megint csak viták keletkeznek. Sajnos magas a válások száma, így egyre gyakoribb, hogy már a nagyszülői generációban is külön, vagy mással élnek a házaspárok. Ez tovább bonyolítja az ügyet.
-A felnőttkori gyerek-szülő kapcsolatot sok esetben az is befolyásolja, hogy korábban milyen volt a kapcsolatuk. Mi lesz a semmibe vett, folyton negatívan értékelt gyerekből?
Ez már nem az állatvilág, ez az embervilág! Itt működnek (sajnos) az átokszavak, melyek évtizedeken át hatnak! Működik a testvérek közötti megkülönböztetés, a „kedvenc” és a „fekete bárány” szindróma. Egyáltalán nem mindegy az, hogy gyerekkorban milyen volt a viselkedés és milyen példát látott a gyerek. Vagy nem látott.
-Például?
Egyik betegem mesélte: Kisgyerek voltam, és az apám az udvaron egy esős délután motort szerelt. A nálam lévő szerszámot elkérte, hogy adjam oda a szereléshez. Véletlenül kiejtettem a kezemből, és beleesett a sárba. Apám ekkor elkezdett ordítani velem. „Te haszontalan kölyök! Semmire sem vagy jó! Soha nem is leszel! Takarodj innen!” Ez egy olyan, mélyen elzáródott élmény volt, amely hosszú évekre depressziót okozott és természetesen károsan befolyásolta a szülő-gyermek viszonyt.
– És ami jól befolyásolja?
Amikor a gyerekeket bevonják a munkába és a családi terhek elhordozásába. Amikor például látja a felnövő gyermek, hogy miként bánnak a szülők az öregekkel. Orvoshoz vitel, bevásárlás, beszélgetés, etetés, pelenkázás… Amikor ilyen élményeket kap a gyerek otthon, akkor ezek előre viszik és segítik, amikor saját szüleit, rokonait kell gondozni.
Tudunk olyan vállalkozókról, akik erejükhöz mérten bevonják a gyerekeket a feladatokba, legyen az paraszti munka, rakodás, logisztika vagy egyszerűen házimunka. Az a gyerek valóban megismeri a szüleit és jobban megoldja majd a nehéz helyzeteket az életben. Ezek a nehéz helyzetek mindannyiunkat megtalálják, de valaki nem fogja fel „nehéz helyzetnek”, csupán egy megoldandó feladatnak.
-Mik lehetnek a bázisai annak a családnak, akik lakótelepen élnek és hirtelen magukhoz kell venniük a mozgásképtelenné vált mamát a tanyáról?
Nincs egységes recept. Ezeket a dolgokat meg kell beszélni, fel kell rájuk készülni! A szeretet sok mindent megold, áthidalja az anyagi problémákat és a távolságot. Sok “öreg fa” nem bírja az “átültetést”. Vajon mennyit használok annak az idősnek, akit kiveszek a saját (falusi, tanyasi) közegéből és beviszem az idegen, bár komfortos nagyvárosba? Mi lesz a korábbi, lassan kihaló otthoni közösségével? Kivel fog beszélgetni? Ezek mind megfontolandók, de az biztos: Nem szabad úgy kezelni az idős családtagot, mint terhet, viszont ne feledjük, hogy amit adunk, azt kapjuk vissza!
Káposzta Lajos
