„Tűzoltó leszel, s katona…” József Attila versét biztosan sokat olvashatták annak a kiskőrösi 24 éves hölgynek, aki egyedüli női tagként áll szolgálatban a Kiskőrösi Önkéntes Tűzoltók állományában. A szakma felettébb veszélyes, a legkockázatosabb az életben, ő mégis bevállalta, hogy tűzbe megy másokért, tüzet olt, életet ment, autódarabolásnál segédkezik és gyakran brutális baleseteknek a szemtanúja.
VIRA: Hogyan lettél tűzoltó?
S.N.: A Petőfi Sándor Gimnáziumban érettségiztem, majd vendéglátást tanultam, aztán elvégeztem egy tűzoltó tanfolyamot. Ezek után vendéglátásban dolgoztam, most pedig az Eckerlénél vagyok, és mellette egyszer csak önkéntesnek jelentkeztem. Nincs igazán pillanat amire emlékszek, hogy akkor innentől tűzoltó leszek, csak úgy jött nálam. A képzés után 3 évig teljesen mással foglalkoztam, de már 3 éve, hogy vonulok is.
VIRA: Mi a legelső élményed tűzoltóként?
S.N.: A legelső egy háztűz volt. Ott azért megijedtem, hogy rám dől a tetőszerkezet, de aztán persze nem történt ilyen. Ha ott vagyok a bajnál, a balesetnél, akkor nem gondolkozok, hanem csinálom. Engem amúgy nagyon megkímélnek a fiúk, ha van egy komolyabb lakástűz akkor nem engednek be. De kint vígasztaltam már gyerekeket vagy idősebbeknek segítettem összeszedni pár dolgot. Volt olyan is, hogy a balesetnél a leplet tartottam, amíg kiszabadították a sérülteket. Olyankor tudom, hogy ott vannak a mentők és segítenek, nem a látványra koncentrálok.
VIRA: Mi a különbség a hivatásos és az önkéntes tűzoltók között?
S.N.: Ha baj van, akkor elsőnek a hivatásos alakulatot hívják. Ha ők nincsenek elegen, akkor riasztanak minket is. Így is nagyon sok a mi munkánk, hogy csak második körben riasztanak minket. Több, mint 70 helyen voltunk már idén és még csak július van. Úgy érzem rengeteget fejlődtem, sokat tanulok a hivatásosoktól is. Például ők mutatták meg, hogy nem csapkodni kell a tüzet, mert oxigént kap, hanem simítani.
VIRA: Hogyan fogadtak nőként téged ebben a férfias szakmában?
S.N.: Nagyon jól összeszoktunk a 3 év alatt amióta köztük vagyok. Nekem ők olyanok, mint egy második család. Nagyon szeretem a társaimat és nagyon jó érzés segíteni. A fiúk figyelnek rám, megkímélnek, de mára teljesen maguk közé fogadtak.
Nagyon vicces volt eleinte, hogy a távolabbi települések kollégái kezet akartak velem fogni, és mindig meglepődtek, hogy „Jé, te lány vagy?!”
VIRA: Legnagyobb félelmed tűzoltóként?
S.N.: Legnagyobb félelmem az, hogy egyszer esetleg ismerőst kellene mentenem egy balesetnél. Amikor balesethez riasztanak, azonnal anyáékat hívom, hogy ők rendben vannak-e. De nyilván dolgozna az adrenalin és tenném a dolgom, ahogy mindig. A kutyámért is bemennék a tűzbe, nem arról van szó. A helyzet hozza, a rutin, az évek, ezt tanulni sem lehet. Mindig a szituáció adja, hogy mi a dolgunk. Én ezeket nem bajnak fogom fel, minden eset más, mindből tanulok én is.
VIRA: Hogyan néz ki egy napod, ha riasztás van?
S.N.: Fogom a kis lapátomat és megyek oltani. Amikor baj van, akkor mindenkit riasztanak és 10 percünk van odaérni az állomásra, ott öltözünk. A kocsiban már megtudunk némi részletet az esetből, majd a helyszínen mindenki teszi a dolgát párban, mert tűzoltó egyedül nem mehet soha. Hárman megyünk vagy párban, a sofőr pedig az autónál marad mindig. Nincsenek parancsszavak vagy előre leosztott szerepek, ott automatikusan mindenki tudja a dolgát. Én például tűzoltóként úgy sprintelek mint a nyúl, de azon kívül inkább biciklire pattanok, mint futkározzak. De ez a munka része – dolgozni kell, menteni kell, tüzet oltani kell és teszem a dolgom a legjobb tudásom szerint, az adrenalin nagyon sok dologra képes ilyenkor.
VIRA: Jártok képzésre, egyáltalán kell-e hozzá iskola?
S.N.: Helyismereti gyakorlatunk itt van Kiskőrösön. Például nemrég egy alagsori parkolóban imitáltak tüzet füstgéppel és azt kellett oltanunk. De gyakoroltuk már kútba esett ember mentését is. A klasszikus „macskát a fáról mentés” nálunk azért nincs.
VIRA: 5-10 év múlva is tűzoltó maradsz? Kiskőrösön fogsz lakni a jövőben is?
S.N.: Az 5 éves tervben még benne van, persze. 24 éves vagyok, a gyermekáldás még várat magára, így 5 év múlva még szerintem vonulok. Gyerek mellett már biztosan nem. Vannak veszélyei, bármikor történhet velem valami. És riasztáskor menni kell, akkor biztosan nem tudnám már otthon hagyni a gyerekemet, kiszámíthatatlan az egész.
Nagyon szeretem Kiskőröst. Nekem ez annyira otthon, hogy nem akarok soha elköltözni. Az emberek stílusa is tetszik és nagyon jó földrajzilag is, hiszen erre nem jellemzőek a viharkárok.
DéKá
