Panni arcát vidáman csipkedte a hajnali napsugár. A telepen a többiek el sem kezdték nyitogatni a szemüket, már az anyukája tollait csipegette. Édesanyja ásított egyet:
– Miért ébredtél megint ilyen korán?
– Például azért, mert a napocska pontosan az én szemembe süt! Látod, keletre néz a fészkünk! – mutatott a horizont szélét sepregető narancssárga derengés felé. – Nem tudtam tovább aludni.
Az anyukája elmosolyodott és szárnyával végigsimított kislánya fején.
– Nagyon éhes vagyok, anya! – nyafogott Panni, miközben nyújtózkodva szárogatta a szárnyait.
– Sejtettem! Mit szeretnél reggelizni?
– Például, nutellás kenyeret kakaóval!
– Nocsak, nocsak! Honnan támadt ilyen képtelen ötleted?
– Például onnan, hogy Peti anyukája megengedi, hogy nutellás kenyeret meg chipszet egyenek. Anya, nekik olyan jó! Én is ilyen szuper reggelit akarok!
– És hol talál Peti anyukája ilyesmit?
– Például ott! – mutatott a napozóágyak felé a pelikánlány. – Gyere, megmutatom!
Pelikánmama és fiókája óvatosan kimásztak a fészekből. A többiek kicsit mocorogtak, ahogy a helyükre belopódzott a borzongató, hajnali szellő. A tengerparti homok lágyan simogatta úszóhártyás lábukat, apró rákok százai tipegtek a ringatózó hullámok felé. Polli pontosan tudta, hogy kislányának milyen fontos ez a kettesben töltött idő. Be nem állt a csőre a sok kérdéstől.
Tudni akarta, hogy miért olyan nagyok a pálmafák levelei, miért változik a tenger szintje, mit gondol a mama a rengeteg turistáról és miért kenik be az emberanyukák az embergyerekeket azzal a fehér valamivel. Hamarosan el is érték Petiék fészkét. Polli nem lepődött meg, hogy Peti és az anyukája is ébren voltak és a fövenyen üldögéltek, a kelő napnak fordított szárnyakkal.
– No, hol az a híres nutellás kenyér? – kérdezte Petiéktől.
– Ne is mondd! Ezt nézzétek! – mutatott egy kupac szemétre a másik pelikánmama – Tegnap este csak ezen a partszakaszon ennyi mindent találtunk.
– És megengedtétek Petinek, hogy ebből vacsorázzon? – kérdezte Polli meglepetten.
– Jaj, dehogy, még csak az kellene! – ijedt meg Peti anyukája.
Polli szúrós szemmel nézett a kislányára:
– Szóval, akkor ki evett tegnap nutellás kenyeret?
– Például Peti! – mutatott a pelikánfiúra Panni!
– Nem is igaz! – vágott vissza Peti.
– No, elég legyen! Inkább segítsünk összeszedni a megmaradt szemetet, nemsokára újabb emberek jönnek. Nehogy a kisebb fiókáknak valami baja essen. Ki segít nekünk?
– Például, mi ketten! – vágták rá a fiatalok.
A pelikánmamák mosolyogva nézték szorgos kis fiókáikat. Mire az egész napkorong felragyogott a keleti égbolton, újra tiszta volt a partszakasz.
– Ki lesz, aki a legtöbb halat fogja ma reggel és hamarabb ér a testvéreihez a fészekben? – kérdezte Polli.
– Például én! – kiáltott egyszerre Panni és Peti! Egy szempillantás alatt eltűntek a tarajos hullámok felett. A pelikánmamák ráérősen repültek utánuk. Úgy érezték, hogy akik a legbüszkébbek a világon, azok például: ők.
Kutyifa Anikó
Kutyifa Ágnes illusztrációi