– De miért? És egyáltalán mi haszna az egésznek? Miért nem hagysz már békén, anya?
Sokat beszélgetek édesanya ismerősökkel, akiknek a gyermekei ilyen vagy hasonló kérdéseket tesznek fel nap mint nap, tanulás közben. Pontosabban a tanulás elkerülése okán bemutatott morgolódás/csapkodás/duzzogás/kiabálás jelenetekből álló több felvonásos, rendszeresen ismétlésre kerülő, több elemében 18-as karikára rászolgáló színdarabban.
A heti töritanulás közben a mi étkezőnkben is bemutatásra került a fentiekben említett előadás egy light-osabb verziója. Nagyjából az éppen aktuális tananyag, tatárjárás ügyében eljáró IV. Béla helyzetébe kerültem. Kinek első intézkedése vázlatpontba a hatalmának megszilárdítása került. Úgy nagyjából a könyökünkön jön ki a gyerekek bezzeg csak a jogaikat ismerik, de a kötelességeiket nem szlogen, de szerintem ez éppúgy csak a lényeg határait súrolja, mint a HATALOM kérdésköre.
Szerintem, ha valakinek az életében a hatalom nem a felelősség szinonimája, akkor Isten mentsen meg bennünket attól, hogy az ilyen gondolkodású ember vezető pozícióba kerüljön. Márpedig, ha szülő vagy, vezető pozícióban vagy. És kész.
Egészen pontosan emlékszem, hogy amikor éjszaka a fiam megszületett és kitoltak a szülőszoba folyosójára, iszonyatos erővel zuhant rám a tudat, hogy szülő lettem.
A felelősség szerintem a legfelsőbb hatalom.
Attól a pillanattól kezdve felül kell(ene), hogy írjon minden egyes tettet, gondolatot. Nem csak a szülő-gyermek kapcsolatban, de ott mindenképp.
Ennek a súlya olyan megdöbbentő és félelmetes, hogy képtelenség egyedül cipelni. Van, hogy az Istenbe vetett hit, van, hogy a családba, barátokba vagy más erőforrásokba kapaszkodva tud az ember az úton maradni. Ha nem vigyázunk eléggé a gyermekeinkre, ha nem merünk konfrontálódni velük, ennek a rendszernek a súlya az ő vállukat fogja nyomni. Ehhez egyetlen felnőttnek sincs joga. Amint szülők leszünk, attól a perctől kezdve, ránk is vonatkozik a gyermekeinkkel kapcsolatban előszeretettel emlegetett szólam: a kötelességeinket is ismerni kell, nem csak a jogainkat!
Talán ezeknek a belső csatáknak a megvívása, az általuk megtapasztalt bukások és talpraállások adhatnak erőt ahhoz, hogy a határainkon belül – amennyire erőnk, hitünk, bátorságunk engedi – minden lehetséges energiát beletoljunk a szerepeinkbe. Idővel így juthatunk el oda, hogy
merjük vállalni a nemet is,
mert rengeteg harc árán megtanuljuk, mi az, ami igazán a mi felelősségünk.
Pedagógus vagyok, az érem mindkét oldala húsbavágóan érint. Bár néha beleszédülök, amikor valaki feldobja a levegőbe azt a bizonyos érmét és én nem tudom, melyik oldalon fog leesni.
Amikor kamaszként horoltam a zahorai homokot és mérgesen próbáltam letépni az ezerjó tőkére csavarodott pupencát, gyakran morgolódtam. A nagymamám, mindig ezt mondta: “Azért tanuljá’, hogy neked ne kelljen felnőtt korodba a földet túrni!”
Bár 8 éves koromtól kezdve tanár akartam lenni, és nem csak ezért tanultam, ez a mondat folyton-folyvást visszhangzott a fejemben. Amúgy nem utáltam a földet túrni sem. Kockás volt a hasam és látszott a bicepszem, pedig nem jártam konditerembe. Mikor augusztusban visszaköltöztem a koliba, mindenki a csodás tengerparti színemet irigyelte. Azon viccelődtünk a szintén paraszt felmenőkkel (is) rendelkező szobatársaimmal, hogy homok-tengerparti barnaság.
A szüleimnek ez volt a válasza, ha azt kérdeztem kislányként, hogy mi értelme van a tanulásnak.
Szerintem 30 év elteltével erre válaszolni – ha lehet – még nehezebb. Már most van rengeteg olyan szakma, aminek a nevéről nem tudom kitalálni, hogy mit jelent.
20 évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni. Már vannak pedagógiai unokáim, akiknek a szüleit is tanítottam. Figyelve a tanítványaim életét, nincs százszázalékos válasz, a miért érdemes tanulni kérdésre. Vannak boldog szakiskolát, középiskolát végzett és ki tudja hány egyetemi diplomával rendelkező fiatalok is a „praxisomban”.
Az élet egyik legijesztőbb ténye az, hogy ebben nincs mindenkire vonatkozó igazság. Muszáj a saját utunkat bejárni. És ez a legnagyobb felelősség. Azt szoktam mondani a fiamnak, hogy
azért kell tanulni, hogy amikor döntési helyzetbe kerül az ember a jövőét illetően, akkor dönthessen.
Hogy meg kell tennünk mindent, ami rajtunk múlik, hogy el tudjuk viselni azoknak a helyzeteknek a terhét, amik nem rajtunk múlnak.
Egyensúlyozni a jogok és kötelességek útvesztőjében, és közben élvezni a labirintus lehető legtöbb kanyarjának kihívását. Mert
ha nem vigyázunk, egyszer csak kiérünk a labirintusból anélkül, hogy igazán éltünk volna.
Kutyifa Anikó
