A Duna–Tisza köze területén a hosszan tartó szárazság és az ebből fakadó vízhiány nem újkeletű probléma. Mérési adatokkal ugyan csak a XX. század közepe óta rendelkezünk, de történeti források alapján tudjuk, hogy az itt lévő tavak, vizenyős, mocsaras területek korábban is több alkalommal kiszáradtak.
Átokcsatorna vagy Dunavölgyi-főcsatorna? – A DVCS megépítése és a Csukástó lecsapolása címmel tartott helytörténeti előadást Turán István az Országos Könyvtári Napok keretében.
A Duna-völgyi belvízcsatorna-rendszer hazánk legnagyobb kiterjedésű összefüggő vízrendszere, amely Soroksártól Bajáig egy vízrajzi egységet képez 4 440 km2 területen.
A csatorna szélessége átlag 20-25 méter, néhol azonban keskenyebb vagy pedig szélesebb. Mélysége: 1-3 méter, vízállástól és a mederviszonyoktól függően. Vize tiszta, nyáron hínaras, gyorsfolyású, mivel keskeny és mély. Partját nád, egyes szakaszokon pedig fák szegélyezik.
A 1900-as évek elején indult meg belvizek levezetésére a belvízmentesítő csatornahálózat építése. A Duna-völgyi főcsatorna építését 1912-ben kezdték meg Bajánál, és 1929-re készült el. A Ráckevei (Soroksári)-Duna folyócsatornázását követően az 1930-as évek elején kezdődött meg a Soroksári Duna-menti belvízrendszer kiépítése. A Duna–Tisza-csatorna Dunaharaszti-Dabas közti 22 km hosszú szakasza pedig 1947-49-ben főleg vízellátási célból épült meg.
A kiépült Duna-völgyi vízrendszerrel megtörtént Magyarország egyik utolsó mocsárvilágának lecsapolása is. A vízrendszer hiányosságai azonban az 1936-os, majd az 1940-1942 évi rendkívüli belvizes időszak során megmutatkoztak. 1942-ben például 170.000 ha-on okoztak vízkárt. A főcsatorna szűk mederszelvénye és a hosszú gravitációs levezetés szükségessé tette árapasztó csatornák és belvízátemelő szivattyútelepek építését is. A Dunavölgyi főcsatorna torkolati szivattyútelepét Bajánál 1972-ben helyezték üzembe, majd 2002-ben sor került bővítésére is. A szivattyútelep 11,0 m3/s teljesítményével magas dunai vízállásoknál is biztosítja a belvíz levezetését.
A belvízmentesítésre kiépített csatornahálózatot az 1950-es évek végétől fokozatosan kettős működésűvé alakították át, azaz öntözővíz szolgáltatásra is alkalmassá tették.
Azonban a pozitívumok mellett hamar megmutatkoztak a negatívumok is:
- A felszínre került termőföld minősége nem volt kielégítő
- Főleg a középső szakaszon irreálisan drága ártéri járulékok
- 1936-tól vizesebb esztendők: képtelen volt a belvíz gyors levezetésére
- Évente akár többször is kiöntött
- Keresztirányú árapasztó csatornák építése vált szükségessé
- Radikális életmódváltás
CSUKÁSTÓ az 1990-es években
A rendszerváltást követően felmerült a Csukástó helyreállításának terve. Szakértői terv készült, a vizsgálatokon is megfelelt a terület, így a tőzeg kitermelése után létrejött volna egy zsilipekkel szabályozott víztározó tó. Szabadidős és turisztikai tervek is voltak, helyreállt volna a csaknem eredeti fauna, de a tulajdonviszonyok rendezetlensége miatt az elképzelés végül megbukott.
Kincses Szilvi
Fotógaléria:
