Boldizsár óvatosan nyitotta ki a szemét. A vízen átszűrődő napsugár lágyan melengette a hátát. Kistestvérei körülötte kucorogtak a nád levelének tövében. Szerette volna, ha valamelyikük elkíséri egy felfedező útra. Tegnap az iszapban a fészkük közelében araszolgatott Kázmér apó. Az idős kagyló azt mesélte, hogy a part mentén egy csillogó tárgyat fedezett fel a hínárba gabalyodva. Kázmér reumától fájó lábát mutogatta Boldizsárnak, pedig őt sokkal jobban érdekelte a titokzatos valami, ami a felszíni világból kerülhetett a vízbe.
Boldizsár ébren is kinti világról álmodott. Elképzelte a friss levegőt, a vidám nyári záporcseppeket, a hóesést. Ám akárhogy forgatta fiatal buksiját, csak a farokuszonyát látta. Ha nagyon csendben volt, hallotta a tó vizének surrogását a kopoltyúlemezei között. Akkor is éppen ábrándozott, amikor Berta odacsapott egyet a fejére.
– Aú, megbuggyantál? – méltatlankodott Boldizsár – miért ütögetsz?
– Percek óta tátott szájjal bámulsz az ég felé, én meg unatkozom. Nincs kedved valami izgalmasat csinálni?
– Naná, hogy van! – vágta rá Boldizsár – Kázmér apó a hínárosban talált valami érdekeset. Megnézzük?
Berta le is csusszant a nád tövéből és egy szemvillanás alatt eltűnt az öccse szeme elől. Őrült úszóversenybe fogva kerülgették egymást. Boldizsár az egyik kanyart rosszul számította ki, így nekiütközött a víz alatti házát rendezgető Vencelnek. A vízipók légnadrágja halk pukkanással lyukadt ki, ő pedig egy erőteljes rúgással indult a csillámló napsugarak felé, hogy a víz felett újra megtöltse levegővel. Boldizsár nem törődött azzal, mekkora bosszúságot okozott, máris belefogott szokásos mondókájába:
– Annyira jó azoknak, akik kimehetnek a vízből! – nyafogta – Sétálhatnak a tó partján, érezhetik, ha esik az eső vagy hull a hó…
– Jaj, hallgass már, mindig ugyanaz a nóta! – forgatta szemeit Berta – másról se tudsz beszélni!
– Jól van, na, de amikor annyira szép lehet odafenn és a….
– Lálálálálá – csúfolódott Berta – nem is hallom, amit mondasz! – Lálálálá – és behunyt szemmel igyekezett túlkiabálni testvérét.
Ekkor azonban hirtelen valami koppant a hátán, ő pedig farokuszonyával fájdalmasan simogatta a sérülés helyét, miközben igyekezett kideríteni, mi történt. Boldizsár ártatlanul ingatta a fejét. Az egyik sziklahasadék mögül árulkodó kuncogás hallatszott. Fanni, a folyami ráklány egyik ollójában üres kagylóhéjak lapultak. Bertát sem kellett félteni, az iszapból ügyesen kihalászott farokuszonyával egy kavicsot és ellentámadást indított.
Boldizsár jobbnak látta, ha magukra hagyja őket. Megtanulta már, ha a két lány összetalálkozik, akkor trécselés kezdődik, fiúknak kívül tágasabb felszólítás mellett. Időnként a hívogató felszín felé tekintgetve haladt a partmenti hínáros felé. Amint békésen bámészkodott, egyszer csak a feje felett elsötétült a víz, surrogás és csattogás hangzott, fejének lágy bőrébe éles fájdalom hasított. Rettentően megijedt, egy pillanatra úgy érezte, vége az életének. Ám hirtelen izmos úszók ragadták meg és valaki szélsebesen suhant vele a tó feneke felé. Eleinte nem tudta eldönteni, hogy megint bajba került-e vagy megmenekült, mert a feje lüktetett és szédült is. Néhány másodperc után egy kőre helyezték. A fölé hajoló kedves arcot látva lassan megnyugodott:
– Hogy lehetsz ilyen óvatlan kedveském? Ilyentájt nagyon kell figyelni! A tó felszíne tele van vadkacsákkal. Az egyik alaposan fejbe is kólintott téged. Még jó, hogy idejében érkeztem, különben már belülről vizsgálgatnád a gyomrát. Ott aztán nem sok látnivaló van. Gondolom én. Még senki sem jött vissza, hogy elmesélje, de én mondom, szerintem, jobb nem kipróbálni. – Telma, a tőponty mama volt Boldizsár megmentője. Mint minden jó mamának, saját házipatikája volt. – Maradj nyugton, zöldmoszat pakolást teszek a fejedre! Pár napot pihensz és jobban leszel!
– Pár nap? Olyan sokáig itt kell maradnom? Berta mindenhol keresni fog! – próbált ellenkezni Boldizsár.
– Majd elküldöm az uramat Bertához! És meg is látogathat, ha akar.
Boldizsár szeretett volna még tiltakozni, de a pakolás nagyon jól esett neki. Hamar lecsukódtak a szemei. Álmában természetesen a tó partján feküdt és a hóesést csodálta. Csak másnap reggel ébredt fel. Teofil, a teknős bökdöste az orrával. Sürgős mesélnivalója volt a kinti világról.
– A pitypangok sárga bóbitája fehérbe borult és az egész mező olyan, mintha hópelyhek borítanák. Varázslatos.
Boldizsár tátott szájjal hallgatta a teknőst és irigykedett, hogy a barátja láthatta a havasnak tűnő mezőt.
Délután aztán Telma asszonyság lecserélte a kötést a sebesült fején, szigorú fekvést írt elő az egész hétre. Tündi, Telma kislánya, el sem mozdult a beteg mellől, mesélt neki, szórakoztatta. Minden nap akadt látogatója is. Ám hiába gondoskodott róla nagy szeretettel Tündi, Boldizsár sokkal jobban örült azoknak az állatoknak, akik a kinti világról hoztak neki híreket. Órákig emlegette őket egy-egy látogatás után.
Folyton azon sóhajtozott, bárcsak ő is kimehetne a partra és együtt futhatna, ugrándozhatna a tóparti állatokkal.
– Szerintem nincs igazad, Boldizsár! – tiltakozott Tündi – Szerintem a vízi világ sokkal jobb, mint a tóparti. Itt nem esik a hó, nem fagy be a víz, nem fúj a szél. Minden csendes és békés. Te meg folyton panaszkodsz!
– Ne haragudj, Tündi! – nézett bocsánatkérőn a tőponty-porontyra Boldizsár – nem akartalak megbántani. Tudod, talán az lenne a legjobb, ha mindkét világban élhetnék. Ha kedvem tartja úszhatnék a vízben és bármikor ugrálhatnék a parton is.
– Nincsenek egy kicsit nagy igényeid, öcskös? – nyomott egy barackot Boldizsár fejére a nővére. – Csakhogy itt vagy Berta! Hol úszkáltál eddig? – örvendezett Boldizsár.
– Nézzenek csak oda, a hálátlan kölyke! – nevetett jókedvűen Berta – dolgom volt. Idenézz! – azzal a testvére felé fordított egy furcsa, csillogó felületű tárgyat. – Fannival megszereztük neked a hínárból aaaa….Hogy is hívják ezt a micsodát? – fordult Tekla mamához.
– Tükör. Ez a tükör. A fenti világban ebben nézegetik magukat az emberek.
Boldizsár nem győzött ámulni, magát látta a tükörnek nevezett tárgyban. Ám ekkor hirtelen a nővére lábaira nézett. Egy pillanat, a lábaira? Boldizsárnak elállt a lélegzete.
– Na álljunk meg egy szóra! – kezdte – mi a csuda nőtt ki az oldaladból? – vizsgálgatta döbbenten Bertát. – És te jó ég, hova lett a farokuszonyod?
– Hogy hova kiskomám? Leesett.
– Micsoda? – képedt el Boldizsár teljesen. – Hogy érted azt, hogy leesett?
– Hát így, ahogy mondom. De mielőtt beleúszik a sültponty a szádba, javaslom, hogy vizsgáld meg a te uszonyodat is a tükörben.
Boldizsár mostmár tényleg nem hitt a szemének. A farokuszonya tövéből két aprócska láb kandikált ki.
– Tekla mama, mi tettél velem? – szegezte a kérdést a tőpontynak.
– Még hogy én? – kérte ki magának Tekla. – Én aztán nem tettem veled semmit. De azt hiszem itt az ideje, hogy megtudd, minden álmod valóra fog válni a tóparti világról!
– Micsoda? Hogy lehetséges ez? Hiszen a halak nem maradnak életben a vízparton!
– Nos, a halak nem. Csakhogy te kiskomám, béka vagy!
Boldizsár azt se tudta, hova nézzen. A nővérére, akinek lábai nőttek, Tündire, aki könnyes szemmel nézett a kis betegére, vagy Tekla mamára, aki elégedetten tartotta a kezében az immáron feleslegessé vált zöldmoszatpakolást. Végül a tükörben állapodott meg a tekintete két, izgő-mozgó lábán.
– Ez hihetetlen. Szóval béka vagyok. – állapította meg boldogan – Akkor mégiscsak láthatom az igazi havat! – kiáltott fel. Nővére nemrég kinőtt jobb első lábával a homlokára csapott.
– Hóesés? Ajaj, azt hiszem, sokat kell még tanulnod a békalétről, öcskös!
De Boldizsár ezt már nem hallotta, vígan fickándozott a vízben és alig várta, hogy kinőjön a következő két lába is.
Kutyifa Anikó
illusztráció: Kutyifa Ágnes
