Az idei október tréfás hangulatában volt. Ha úgy hozta kedve a nyári ruháját öltötte fel, ha ki akarta mutatni a foga fehérjét, reggelente hófehér dérből rajzolt mintát a fűszálakra. Az emberek elővették puha, meleg sáljaikat, kötött pulóverjeiket és a vastag kabátokat. A fázósabbak kéményeiből vígan pöfékelt a füst, az év első fahasábjai megadóan rogytak a bemelegített kazán ölelésébe. A szél tolakodóan bújt az emberek közé, a legtöbbjük máris morgolódott és a nyári meleget hiányolta. Béla még emlékezett, hogy épp azok szidták a leghangosabban a kánikulát, akik most maguk előtt összekulcsolt kézzel és behúzott nyakkal próbálnak elbújni a hirtelen jött zimankó elől.
Béla alig várta ezt az időszakot. Egyesek óvatlanul és kissé nagyképűen kérték ki maguknak az időjárás szeszélyét és csakazértsem felkiáltással kerülték a kabátokat, sálakat. Béla mindig őket szemelte ki áldozatul. Huncut módon üldögélt a nagyvárosok metróinak fogantyúján, a boltok kilincsén vagy az óvodai játékokon.
Ha az Olvasó még nem sejtené, elárulom, hogy Béla egy rafinált kis baktérium, aki seregnyi társával együtt lesben áll az őszi hűvös napokon, hogy besurranjon valakinek a testébe és ott éjt- nappallá téve bulizzon. Béla már második hete tanyázott az egyik magányosan lengedező játszótéri hinta jéghideg láncán. Olyan hűvösre fordult az idő, hogy érezte:
„Ennek fele sem tréfa, ha nem jön egy jó kis gazdaszervezet, mielőtt megérkeznek az első igazi fagyok, ide fogok dermedni a térre.”
Elkeseredésében majdnem ráugrott egy toprongyos macskára, akinek a hátáról Bendegúz, a bolha incselkedett vele. A macska a hinta alatt nyújtózkodott és nem túl illedelmes módon tisztogatta magát. De köztudott, hogy a macskák tesznek az illemszabályokra. Ez a tulajdonságuk cseppet sem zavarja a macskakedvelő népeket, egy kis dorombolásért cserébe szemet hunynak a szemérmetlen jószágok neveltetési hiányosságai felett. Bendegúz a nyelvét öltögette és szamárfület mutatott Bélának, ami merőben furcsa mutatvány volt egy bolhától. De Bendegúz igencsak elkanászodott a macska bundájában, akinek állandó lakhelye volt a gazdája kandallóján és csak hébe-hóba járt ki macskalányokat kergetni és potya simogatásokat beszerezni a csúszdázó gyerekektől.
– Haver, ha nem vigyázol, befagy a feneked! – gúnyolódott Bendegúz.
– Ne is reménykedj! – vágott vissza Béla – nincs is fenekem!
– Jól van, feneked az nincs, de ahogy elnézem te leszel a díszítés az első jégcsapon! – folytatta a szekálást a bolha.
– Hallgass már, te macskajancsi! Ott jön az én fuvarom! – mutatott a mászóka irányába Béla.
A mászóka felől egy anyuka érkezett két kisgyermekekkel. A nagyobb szaladt a csúszdához, a kisebb pedig ráncigálta az anyukája kezét a hinta felé.
– Sicc! – kiáltott a macskára az anyuka, miközben beültette a kislányt a hintába. Béla visszafojtott lélegzettel várta a sorsát. Annyira el volt keseredve, hogy arra is elszánta magát, ha nem lesz más választása, visszahívja a bolha fuvarosát. Arra, ami ezután következett, egyáltalán nem volt felkészülve. A kislány oldalra fordult és egy határozott mozdulattal megnyalta a láncot. Az édesanyja élesen sikított:
– Sári! Pfúj! Nem szabad a hintát nyalogatni!
De Béla sorsa addigra már megpecsételődött. A kislány nyelvéről a torka felé csusszant saját, egyszemélyes, nyeléses csúszdáján. Pillanatokon belül a mandulákon találta magát.
– Helló Béla! Na végre, hogy téged is látni! – csapott a baktérium válla helyett a sejtfalára Botond, a baktériumok vezetője. – Már nagyon vártuk, hogy valaki még érkezzen, mert kevesen voltunk. De most, hogy itt vagy, kezdhetjük a mandulatámadást. Te vezeted a jobb oldali hadtestet. Ajánlom, hogy ne okozz csalódást! Lázat, köhögést és orrfújást akarok látni! Nekem nem elég egy kis mintha kicsit náthás lennél állapot. Az a gyengéknek való! Hadd lássák mire képes egy baktérium hadsereg! Az utóbbi időben a vírusok olyan hírnévre tettek szert, hogy felháborító. Itt az ideje, hogy visszaszerezzük megérdemelt helyünket az őszi betegségek ranglistáján. Én nem elégszem meg a dobogó második helyével! Támadááááááás! – üvöltötte magán kívül Botond vezér, és a baktériumok egysejtként követték.
Béla a jobb oldali mandula megszállását kicsit kisebb csinadrattával, de néhány óra alatt véghez vitte. A csúszdaláncot nyalogató kislány homloka erősen tüzelt, mire hazaértek. Kipirosodott orra folyni kezdett és szabályos időközönként köhögött.
Béla és a többiek boldogan kapaszkodtak a mandulákon, Botond büszkén hirdette ki a hadiállapotot és gondolatban már a leggyakoribb őszi betegségeket okozó baktériumfertőzés kupát emelte a magasba.
Az éjszaka viszonylagos békében telt. A baktériumok kedvenc időtöltése volt a köhögéstől rázkódó mandulákba kapaszkodni és versenyezni, hogy ki bírja tovább. A maguk között csak mandula-rodeónak nevezett sportágban Béla gyakran jeleskedett.
Reggel azonban bekövetkezett a katasztrófa. A kislány anyukája kíméletlenül beadagolta az antibiotikumot. Az első kanál gyógyszer a szokásos édes, narancsos aromával érkezett. A legtöbbjüknek sikerült kikerülni az ellenszerrel való találkozást, a makacs láz azonban szívósabb ellenfélnek bizonyult. A mandulák védősejtjei befejezték a felfegyverkezést és a délelőtt folyamán kőkemény ellentámadást indítottak. Botond csapatait alaposan megtizedelték az immunrendszer katonái.
Béla tartott tőle, hogy az anyuka kosarában látott almák, citromok és saláták erős védekező rendszerre utalnak, de abban reménykedett, hogy a kislány harcedzett hisztiző, és nem fogyaszt se zöldséget, se gyümölcsöt. Ám amikor a jobb oldali mandula felé tolódott a frontvonal, Bélának be kellett látnia, hogy tévedett. A kislány immunrendszere erős volt. A gyógyszerrel szövetkezve kérlelhetetlenül leverte Botond hadseregét, hiába tűnt elpusztíthatatlannak. Béla jobbnak látta távozni, a helyzet egyre veszélyesebb volt. Az egyik köhögésnél felvett egy előnyös pozíciót és nagy lendülettel az orrüreg felé vetette magát. A terve kiválóan bevált. A következő tüsszögéssel az ablakpárkányon találta magát. Utolsó erejét megfeszítve a nyitott ablak felé vánszorgott. Hamarosan a huzat becsapta az ablakot, Béla pedig az avarba esett. A küzdelemtől elfáradva, lihegve várta, hogy a szél felkapja a lehullott leveleket és újabb kalandok felé repítse az októberi tájban.
Kutyifa Anikó
Illusztráció: Kutyifa Ágnes
