Mikor felröppent a hír, hogy mi a véleménye Norbinak az anyaság nyomairól a női testen, eleinte csak a felháborodott kommenteket olvastam. Aztán kiderült, hogy két percben foglalható össze mondandójának lényege. Komoly és komolytalan oldalak ontják a reakciókat, fényképeket. Boldog-boldogtalan gyártja a mémeket. Szerintem az előttünk álló években kevés Norbert nevű fiút fognak keresztelni.
Egy celeb meggondolatlan kijelentését felkapja a nagyvilág. Nem különleges eset. De Schobert Norbi szavai nagy port kavartak, mert hiába az ostoba megnyilvánulás, ezernyi nő érezte találva magát. Nem azért, mert igazul fogalmazott. Hanem azért, mert nők milliói gondolnak napról napra sokkal rosszabbakat magukról. Őszintén remélem, hogy kevés nő van, aki a szerencsétlen videó alapján ítéli meg magát. Ezért sem értek egyet azzal, hogy anyák posztolnak félig fedetlen testtel, csak azért, hogy az online tereken bizonyítsanak be valamit egy olyan férfinak, akikhez semmilyen szál nem fűzi őket.
Szülőként az ember hangoztathat ezernyi dolgot, nevelni akkor is a példájával fog. A jóval és a rosszal egyaránt. Mélyebb a kapocs szülő és gyermek között annál, hogy – különösen a 21. század gyermekeit – el lehessen altatni bort iszok és vizet prédikálok hozzáállással. A ma gyermeke nemcsak világosan lát bennünket, hanem bátran fogalmaz meg kritikát is a szüleivel szemben. A bölcs szülő ezt kezeli és mederben tartja, hogy egyszerre tudja tanítani a kritikai gondolkodást és a tapintatos véleménynyilvánítást, tiszteletet. De jó is lenne, legalább egy teljes napig bölcs szülőnek lenni! A szülőség azonban folyamatos célratartás közbeni csetlés-botlás, néminemű következetességgel vegyítve.
A testünk éppúgy része a nevelési folyamatnak, mint a lelkünk, amit – beszélgetve, szeretve, nevetve és néha sírva – ápolunk. Vagy a szellemünk, amikor közösen gondolkodunk, olvasunk, filmezünk vagy bevasaljuk a másnapi témazáró definícióit a konyhaasztalnál ülő kamaszunkon. Akár fiunk, akár lányunk született, a testünkre vonatkozó megjegyzéseket elraktározza és észrevétlenül építi be a saját testképébe. Azt gondoljuk nem számít, ha felsóhajtunk, „már megint hogy nézek ki, lötyög a hasamon a háj, nem szabadna így emberek közé mennem”, de a gyermekünk figyel. Eltanulja tőlünk a testével kapcsolatos elégedetlenséget, a szavakkal történő bántalmazást. A következő generáció pedig viszi magával a példánkat. Sok múlik rajtunk, hogy sebként vagy erőforrásként.
Vajon, mi az oka annak, hogy annyi futó édesanya közül csak nagyon kevés elégedett a testével. Ezért a futás egyszerre flow és eszköz a test számára, hogy visszataláljon. No, nem az ominózus videóban emlegetett kamasztesthez, hanem ahhoz a harmóniához, amiben jól érzi magát. A világhálón böngészve úgy tűnik, több a diétás javaslat, mint ahány embernek egyáltalán szüksége van a földön életmódváltásra. A közös ezekben, hogy akkor működnek, ha kitartunk.
Kérdés, hogy ki vagy mi tart meg bennünket? Mi adja a belső tartást, ami a külső formánkat is meg fogja határozni? Képesek vagyunk-e az életünket folyamatként látni és nem állomásként? Mert az átsegíthet minket azon az időszakon, amikor a szülés után vagy hosszabb munkahelyi, családi stresszes időszakban hamarabb jut eszünkbe a sportszelet, mint a sport.
Hálásnak kell lennünk a testünkért, amiben felnőttünk, ami továbbadja az életet, küzd értünk és számíthatunk rá. Nem az a lényeg, hogy döngenek-e lépteink a hálószoba felé lépkedve, hanem, hogy lépkedhetünk. Ha pedig Norbi ezt nem látja be, lelke rajta. Mi maximum annyit tehetünk, hogy javasoljuk neki egy kiskőrösi disznótor teljes esti menüsorát. Kizárólag az egész napos hidegben fagyoskodás után. Majd megtudná, mi az, amikor egy döngő léptű tót menyecske feltálalja az utánozhatatlan töltött káposztát!
Kutyifa Anikó
