Mindenki tudja: az idősek rendkívüli kockázatnak vannak kitéve a jelenlegi helyzetben. Mint dr. Kokrehel Hajnalka háziorvos is írja egy jegyzetében, „az 60 éven felüliek helyzete a mindennapok legfontosabb kérdése. Fontos, hogy a fertőzés veszélye miatt ne hagyják el lakásukat, kertjeiket, teraszaikat. Szabad levegőn viszont legyenek, hiszen az fontos!”
Ez az orvosi vélemény, mely teljes izolációt követel meg a senior korosztálynak. A következő tényező a magány leküzdése. Sokan a tanyán élőket féltik attól, hogy ettől kezdve egyedül maradnak.
Tény, hogy sok tanyasi özvegy — legyen férfi vagy nő — eddig is egyedül etette azt a 6-8 tyúkocskát, malackát és macskát, és ezután is egyedül fogja. Más szóval: ők megszokták a magányt, és együtt élnek vele. A nagyvilág bajáról a tévéből és a rádióból ugyan értesülnek, de hát messze ide a bekötő út és a nagyvilág csak azután kezdődik…
Szóval a tanyán más mértékkel mérnek: van ott is gond, de az egy másik eszmefuttatás…
Viszont azok, akik eddig aktív életet éltek, élvezték és kihasználták a család közelségét, sőt: feszes napirend szerint mozogtak, ott az elmúlt hetekben
romba dőlt minden!
Nem lehet kimennie mamának a piacra, elmenni a háziorvoshoz vérnyomást méretni, aztán kiváltani a gyógyszereket, közben beugrani ehhez-ahhoz, meglátogatni egy kis sütivel az unokát, vasárnap elmenni a templomba, kijárni a temetőbe, és közben elpletyizni ezzel-azzal. Ez most mind eltűnt.
Jobb esetben vele él otthon a papa. Ő az, aki elbarkácsol a műhelyben, bogarászik a kertben, elugrik a gazdaboltba vetőmagért, a kocsmába egy fröccsre, a haverokhoz pedig egy kártyapartira.
Ezeknek a kis túráknak most vége szakadt. Vele együtt azoknak az impulzusoknak is, melyek meghatározták napjaikat, színessé tették az életüket — vagy éppen nem mentek egymás agyára.
Mert a hosszú házasság titka némelykor a csend (is lehet).
A találkozások sematikussá válnak, hiszen mindenki elkezd félni. Ahogy Kokrehel doktornő írásában olvashatjuk: „az időseknek adjuk át a bevásárolt dolgokat, de ne sokat tartózkodjunk ott, viszont telefonon sokkal sűrűbben keressük őket és nyugtassuk meg őket, mert ők most is a gyerekeikért, unokáikért aggódnak. Igyekezzünk a kapcsolattartást így tartani!”
Középkorú férfiember meséli:
Viszem ki az ételt szüleimnek a tanyára, anyám persze sütött süteményt, hogy vigyem magammal. Jól van, már éppen indulnék, amikor elővesz egy falusi pletykát. Hát ezt honnét tudja?
— Ja, mert a boltban mesélték, de csak kutyafuttában hallottam.
- A boltban, mama? Mikor?
- Hát máma. Elugrottam reggel élesztőér’ meg apádnak sörér’.
- De hát mondtam, hogy hozok ebéd előtt kenyeret, tejet és májkrémet.
- Azt nem is vettem, csak élesztőt, meg sört. Meg gyufát. Meg csokit a gyerekeknek: tedd el, ha már nem tudok menni, add oda nekik!
A vége csaknem az lett, hogy elszedte a szüleitől a kocsikulcsot…
Többgyerekes családanya meséli:
Apám jön ám reggel befelé, hogy azt mondja: „Hoztam nektek reggelit”.
De mondom, apus, hát ne mozdulj már ki a házból, még a végén megfertőződsz, nem kell nekünk hozni reggelit!
Dehogy szombatra anyám mindig süt, és azt apám mindig elhozta, mint ahogy most is. Fel is volt háborodva, hogy „én már akkor nem is kellek, nem is jövök akkor!” De délután megint ott volt: hozott egy fürt banánt az unokáknak. Meg hogy hogy vagyunk… Most mit csináljak vele?
Aztán persze sok nyugdíjas tényleg bezárkózik. Mi marad? Nézik majd a tévét jobb híján. És beléjük kúszik a bizonytalanság, a kétségek, majd pedig a rettegés — vérmérséklettől függően.
Pedig ezt a pár hetet most ki kellene bekkelni valahogy!…
Káposzta Lajos
