Kaskantyúról indult, majd „útja” Kiskőrösön keresztül egészen Tiszakécskéig vezetett. Kisgyermekként gyakran vett részt versenyeken, próbálkozott mesemondással is, azonban a versek iránti szeretete sokkal erősebbnek bizonyult. Még ma is őrzi könyvespolcán – a vaskos teológiai művek mellett- azt a mesekönyvet, melyet harmadik osztályos tanulóként egy szavalóversenyen nyert meg. Első versét 2005-ben írta, amikor még aktív és lelkes tagja volt az úgynevezett Polgári Körnek. Verseit többnyire az alkalom szüli, melyek témáját legtöbbször a jó Istenhez való tartozás-kötődés élménye ihleti.
A magyar költészet napja alkalmából, Bobek Tamás katolikus pappal beszélgettem.
Mesélj egy kicsit magadról!
Még az előző évezredben születtem, 3 évvel a rendszerváltás előtt, „az alföldi szép nagy rónaságon”, a magyar puszta számomra legkedvesebb szegletében, Kaskantyún. E falu boldogemlékű gyermekkorom kicsiny szigete, mely meghatározta, a sokak számára (túlzóan és tévesen) oly monotonnak bélyegzett pusztaság szeretetét! Életem első tizenhárom évét itt éltem, az Úttörő utca 32. és drága nagyszüleim háza, a Bercsényi utca 32. között ingázva, napjaimat gyakran színesítve páhi kitérőkkel, ahova ugyancsak boldog unokaként érkeztem minden alkalommal. Amikor 1999-ben Kiskőrösre költöztünk, egy angol óra keretében új otthonomat „big city”-ként jellemeztem (meglehet számomra az is volt), nem kis derültséget okozva ezzel az osztályteremben. A gimnázium évei meghatározó időszakává nemesedtek az életemnek, sokat adva ahhoz a meggyőződéshez, hogy a „nemzet költője” mellett magamat is kiskőrösinek mondhassam! Innen indultam el tizenöt éve azon az Istenadta, kacskaringós úton, amin ma is haladok, katolikus papként.
Emlékszel még az első versedre? Hogyan, milyen körülmények között, mikor íródott?
Az első versem valamikor 2005-ben íródott, ha jól emlékszem már a kettős állampolgárságról szóló szégyenletes népszavazás után, amikor még aktív és lelkes tagja voltam a szeretett történelem tanárnőm, Suhajdáné Ancika vezette Polgári Körnek. Széles körben népszerű, fantasztikus alkalmakkal gazdagodtunk az idő tájt, olyan előadókat látva vendégül, mint a legendás kapus, Grosics Gyula, az Aranycsapat „fekete párduca”, vagy Pongrácz Gergely, a Corvin-köz 56’-os hős parancsnoka, de itt említeném meg Jókai Anna írónő nevét is. Az ő látogatása tiszteletére szavaltam el első versemet, amiről a költőnő úgy gondolta, talán Wass Albert, vagy Szilágyi Domokos egyik kevésbé ismert írása lehet. Nagyon megtisztelő volt számomra e feltételezés.
Gyakran hallani különböző fórumokon, hogy csak olvasóból válhat író. Mi erről a véleményed? Gyakran olvasol? Ha igen, mi(ke)t?
Úgy gondolom ez is egy sztereotípia! S én ki nem állhatom a sztereotípiákat! Ahogy egyik versemben ezt meg is fogalmaztam: „én nem vagyok költő/ csak a költő nevet magára felöltő…” Természetesen, aki versírásra ragadtatja magát, az jó eséllyel (avagy törvényszerűen!) szereti, és ennél fogva gyakran olvassa is mások verses vallomásait. Hozzám különösen is közel állnak a versek, s ennek okán sokkal hamarabb veszek kézbe egy-egy kötetet, mint például regényt. Kisgyermekként is sokat szavaltam, jártam versenyekre, s, bár próbálkoztam a mesemondással is, azért a versek szeretete sokkal erősebbnek bizonyult! Még most is őrzöm a könyvespolcomon, a vaskos teológiai művek között azt a mesekönyvet, melyet harmadik osztályos tanulóként egy szavalóversenyen nyertem, egy nagyon bájos versikével, melynek a kezdősorára emlékszem csak: „Van nekem egy kis testvérem, kinek neve Lajos…” De hagy tegyek ide egy „széljegyzetet” is! Nagyon hálás vagyok a jó Istennek Jónásné Farkas Ágnes tanárnőért, aki igazán megszerettette velem az irodalmat és a színpadi világot. Ő sajnos már nincs közöttünk, de hiszem, hogy mégis velünk van. Egészen közel hozzám is, a máig ismételt verssorokban, melyeket az ő jóvoltából ismerhettem meg!
Van kedvenc íród, költőd?
Hogyne lenne!? Ez is, az is! Nagyon kedvelem Hamvas Béla, olykor kicsit elvont, de lenyűgöző szellemi szárnyalásait, különösen kedves műve szívemnek A bor filozófiája. Emellett Ifj. Fekete István Emlékek gyalogútján című könyvét is nagyon szeretem, miként Gárdonyi Géza: Az én falum címmel írt gondolatcsokrát. Költők közül a legkedvesebbek Wass Albert, Márai Sándor, Bódás János, Aranyosi Ervin, Túrmezei Erzsébet, Szent-Gály Kata, és hosszasan tudnám még sorolni!
Hogy születik a vers? Milyen témá(k)ban írsz, alkotsz?
Ahogy azt anno megfogalmaztam: verseimet az alkalom szülte, és legtöbbször az Isten kapcsolatom ihlette! Ihlet kell hozzá, annyi biztos! Hogy milyen témában írtam már? Az leginkább tényleg az alkalomtól függ! Születésnap, házassági évforduló, legénybúcsú, munkahelyi meeting, motoros megáldás, vagy egy-egy utazás emlékére, sokszor csak poénból, a nevettetés céljából. Széles a paletta! De a legszebb és igazán mély verseket valóban a jó Istenhez való tartozás-kötődés élménye, a csendes szemlélődésben megsejtett titkok, vagy éppen egy fájó veszteség ihlette.
Mit jelent számodra az írás? Mit szeretnél kifejezni vele?
Az írás számomra egyfajta önközlés. De nem abban az értelemben, hogy én ki vagyok, hanem, hogy mi zajlik „belül”. Úgy érzem, ha már a Gondviselés megajándékozott azzal a képességgel, hogy rímekbe szedhetem a gondolataimat, akkor ezt olykor jó szívvel (vagy éppen nehéz szívvel) meg is kell tennem.
Tudnál mondani néhány olyan szót, amely számodra kedves? Melyeket használod legszívesebben verseidben?
Nem szeretem a sablonszavakat, és a közhelyekre is kínosan odafigyelek! Az ihletettség tükrében érkeznek a szavak, én csak papírra vetem őket. Ezért a szerző maga az élet, én csak leírom!
Van mottód, esetleg ars poeticád?
Papi jelmondatom van, ami meghatározó az életemre nézve! A 116. zsoltár egyik sora: „Felemelem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét!” De, hogy valami költőit is említsek… Igen kedves a szívemnek Nagy Gáspár egyik versének következő részlete:
„… a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
abból a jászolból való!”
Kutyifa Icu
