Tanítok. Most éppen digitálisan. Heti egy napot, óraadóként. Könnyen beszélek: érettségi előtt álló vendéglátósok, akikkel valamennyire összeszoktunk már és tudatosan készülnek az érettségire. Na igen: jelen pillanatban éppen nem tudjuk, hogy is lesz, de ilyen már volt: kényszerhelyzet.
És mi kényszerhelyzet még?
Mondhatni: az egész! Képzeld el: beteg vagy két hétig és otthon kell tanulnod! Eleinte persze a torkod is fáj, lázad is van, de jól esik az ápolás. Aztán csak küldik a leckét a többiek, és tanulgatsz, olvasgatsz, pótolgatsz. Aztán amikor két hét után belépsz az iskolába, jelzed, hogy „beteg voltam, még pótolok”, megsimogatják a fejedet és kapsz még egy hetet. Ismerős?
Na, ez nem az a világ!
Itt nem tudjuk, meddig tart, újak a módszerek és — az otthoni esetleges bizonytalanságok mellett — lassan kiderül, ki mire képes. Mármint a tanár, a szülő és a diák. Mindez függ a hozzáállástól, életkortól, a szorgalomtól… de erről már írtak és írnak mások.
Én most a tanításról írok
Ülök a lépcsőn, az íróasztalnál vagy az ágyban és tartom az órát. Előtte kiküldtem az aktuális prezentációt. Azt, amit már korában megcsináltam, de most át kellett írnom. Mert bebizonyosodott: hiába a jó (közgazdasági) tankönyv, sok idegen szót nem ért meg a gyerek. Végigbeszéljük, de látom: a példákat jobban ki kell fejtenem és az összefüggéseket jobban alá kell támasztanom.
Közben tegyük fel, mindenki előtt VAN számítógép!
A diákjaim facebook csoportot hoztak létre, melyben mindenki mindenkit hall. Látni nem kell: csak csökkenti a vételt. Na meg: nem mindenkinél olyan erős a net, nem mindenkinek jó a gépe — és ezt nem követelhetjük meg! Viszont ebben az esetben (még) lehet feleltetni, névvel kérdezni, választ várni. Ha csak kiküldeném a feladatokat, majd beszedném, egyáltalán „nem találkoznánk”.
Hiányzik a szemkontaktus!
Nem látom, ki érti, ki figyel, kinek kell még egy segítő kérdés. És ez nem is 18 éves korban gond — páran már megmondják, ha nem értik — hanem az általános iskolásoknál… Úgyhogy marad a barátságos szájbarágás és több utalás egyes tankönyvi részekre.
Hiány és stressz
Tehát: nem látjuk egymást. És — tegyük fel — hiányzunk egymásnak! Mármint a folyosói összekacsintás, az óra előtti lökdösődés és a szünetben való pletykázás (főleg a diákoknál, ugye). Aztán van ennek az iskolai szocializálásnak egy másik oldala. A nem annyira vidám, inkább „életmentő”:
Diákok, akiknek eddig is nehéz volt
azoknak most még nehezebb. Nincs meg az a közösség, amely eddig valamilyen szinten hajtotta, segítette őket. A családi háttér az ő esetükben gyakran rendezetlen. Csak az egyik szülő áll helyt — vagy ő sem mindig. Ne feledjük: a szülők leterheltsége csak fokozódott a vírussal, és persze ott vannak még a testvérek és az idős szülők is… Szóval: az iskola mint közösségi mozgatóerő, ezennel kiesett. Marad az „oktató automata”!
A net mindent elbír, de a gyerekek nem!
Ezek nem normál körülmények! Már az is eredmény, ha egyes diákoknál megtartjuk a szintet: sokaknál lemaradás, célvesztés, elkedvetlenedés jelentkezik majd. Ahogy egy fővárosi pedagógus szakértő fogalmazott, „el kell fogadnunk, hogy azt, amit normál körülmények között meg tudnánk tanítani a gyerekeknek három hónap alatt, azt így nem lehet. Nagyjából a felét fogjuk tudni teljesíteni a követelménynek, vagyis ha év végéig zárva lesznek az oktatási intézmények, akkor nagyjából másfél hónap lemaradást fogunk termelni”
Mondhatjuk azt is, hogy ezzel megint szétszakad az ország! Újabb törésvonal, ami rosszabb esetben meglátszik az érettséginél is. Hiszen hivatkozásként — főleg idén, de ki tudja, mit hoz a jövő — örök érv marad: „a digitális időszakban nem volt megfelelő eszközöm, de most is félek, hogy itt, a vizsgán, valaki megfertőz”.
Egyelőre dolgozunk…
Igen, a tanárokat is irányítja, ellenőrzi valaki. A classroom internetes felület ilyen. Megtörtént a tanárok kiképzése és a begyakorlás. Jelenleg az alkalmazás, azaz a diákok tanítása zajlik. Az iskolavezetés bármikor belelát abba, hogy milyen feladatot küldtem ki, mit írtak vissza a diákok és hogyan értékeltem. Tehát — ha úgy tetszik — elvileg, minőségbiztosítási oldalról rendben vagyunk. Viszont hogy így hány fiatalkorú tűnik el az oktatásból ténylegesen, arról majd 2 év múlva beszélgessünk!
Káposzta Lajos középiskolai tanár
