Sokan, akik megúsztuk a háborúk borzalmait, és nem éltünk még a rendszerváltás előtt, el sem tudjuk képzelni, hogy milyen érzés lehet(ett) magyarként nem magyar földön élni. A kalotaszegi származású Hajas Rebeka -aki három gyermek büszke édesanyja és kilenc unoka nagymamája- mesélt hírportálunknak gyermekkoráról, megpróbáltatásaikról és hazatérésükről, ugyanis családjuk egyike azoknak, akik élete 1920. június 4-én a trianoni döntés értelmében egy tollvonással megváltozott.
A trianoni emlékév 100. évfordulója kapcsán beszélgettem Hajas Rebekával.
Hogyan élte meg gyermek, illetve fiatal éveit?
Kiskapuson nőttem fel, oda jártam iskolába, majd amikor férjhez mentem, akkor költöztünk Aradra. Azért Aradra, mert a Ceaușescu rendszerben egy országon belül nem települhettünk le oda, ahova szerettünk volna. A magyar embereknek meg volt szabva, hogy csak a határszéli városokba költözhettünk. Arad befogadott minket, letelepedhettünk és kaptunk munkahelyet is. Ezért költöztünk el egy teljesen más vidékre. Legelőször akkor szakítottak ki minket. Azóta teljes igazi otthonunk nincs, talán csak Kiskapu. Kényszerből kellett Aradra költöznünk, ahogyan ide is, azonban Kiskőröst mostanra nagyon megszerettük.
Férjével miért döntöttek úgy, hogy Magyarországon telepednek le? Hogyan élték meg azt az időszakot?
Mindenképpen a magyar anyanyelv motivált minket. Az 1980-as években mind a három gyermekünk zeneiskolában tanult Romániában. 4. osztályos korukig magyar iskolába jártak, azonban a felsőbb osztályokban már nem volt lehetőségük erre. Mai napig emlékszem, hogy a lányom úgy járt zongoraórára, hogy minden alkalommal én kísértem el, mivel románul csak én értettem, Matild lányom a tanár előtt nem szólalt meg sosem. Akkoriban fogalmazódott meg bennünk, hogy átköltözünk Magyarországra, de erre nem volt lehetőség 1985 -’86-ban. Akkoriban ismertük meg a kiskőrösi származású Katona családot, akik gyakran kijártak hozzánk Romániába, nagyon sokat segítettek nekünk. Aztán hiába kaptuk meg a magyar államtól a letelepedési engedélyt, a románok mégsem engedtek minket Magyarországra. Akkor döntöttünk úgy, hogy megszökünk, mert nem volt más választásunk. Első alkalommal, a férjemmel ketten próbáltunk átszökni a határon, de elkaptak minket. Bálintot 1 év börtönre, míg engem 9 hónap fizetés nélküli munkára ítéltek, mindeközben ott volt a három gyermekünk, akikről gondoskodni kellett. A férjemet rendszeresen látogattam, de ennél többet akkor sajnos nem tudtam tenni. Bálint időközben újabb szökést terveltek ki egyik fogolytársával, ezért amint szabadlábra helyezték őket, szerencsét is próbáltak. Így jutott el végül a férjem hét másik társával Magyarországra 1988 augusztusában. Az egyik szemem sírt, míg a másik nevetett a hír hallatán, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy mikor látjuk őt legközelebb. Szerencsére nem kellett túl sokat várnunk, ugyanis a rendszerváltással már előttünk is szabaddá vált az út. Így érkeztünk meg mi is Kiskőrösre 1990 márciusában. Férjem, Bálint testvérei mai napig kint élnek külföldön (Svédországban és Németországban), akik rögtön meglátogattak minket, és azt tanácsolták, hogy ne telepedjünk le itt, menjünk tovább. Nagyszerű érzés volt 6 év utána újra találkozni velük, viszont ragaszkodtunk az elveinkhez és azt mondtuk, hogy nem megyünk innen sehová. Nekünk mindennél többet ér az, hogy a saját anyanyelvünkön beszélhetünk. Akkor már a gyerekeink is azt kérték, hogy maradjunk itt. Végül elfogadták és megértették ezt a sógoromék is, akikkel a mai napig jó kapcsolatot ápolunk.
Mit jelent számukra magyarnak lenni?
Szülőfalumbam, a kalotaszegi Kiskapuson mindig magyarul beszéltünk, sőt magyar nyelven imádkoztunk és énekeltünk is. Nekünk már a gyerekkorunk is úgy telt, hogy nagyapám minden este meghallgatta a híreket, levette a kalapját, s míg a Himnuszt hallgatta a rádióban, végig csurgott a könnye. Ünnepnapokon, vasárnapokon és esténként, amikor csak tudtuk, elővettük a történelemkönyvét, – ami már rongyosra van forgatva- és együtt olvastuk, meséltük sorait. Ebben a kis könyvben, amit végül én örököltem meg, egészen a vérszerződtől, az első világháborúban történtekig minden le van írva, fényképekkel be van mutatva. Ebből a kis jegyzetfüzetből tanultuk meg. hogy: kik vagyunk mi, kik voltak az őseink, és hogy mi is történt valójában. Amikor elkezdtük az általános iskolát, mi már akkor tudtuk, hogy miért vagyunk magyarok. Ez nekünk mindig nagyon fontos volt. Románul csak akkor beszéltünk, ha elmentünk a boltba, vagy hivatalos ügyeket intéztünk. Minket mindez borzasztó érzéssel töltött el. Édesapám, aki ma már szintén Kiskőrösön él, például a mai napig nem tud románul. Emlékszem, a falu fele magyar volt, míg a másik fele román. Nagyanyám például mindig magyarul beszélt, míg a szomszédok hozzá románul, viszont így is megértették egymást. Sokan szerintem el sem tudják képzelni, hogy milyen érzés az, amikor a saját területeden élsz, ahová egykor felmenőid magyarként születtek, mégsem beszélheted a saját nyelvedet. Például gyakran jártunk be Kolozsvárra. Mai napig sokszor eszembe jutnak édesanyám szavai, amikor azt mondja: Megyünk a Kodály utcába, vagy a Mátyás király térre…, ahol minden románul volt kiírva, mivel a magyar feliratokat le/átfestették. Gyermekkorunkban gyakran elmondták nekünk, hogy ez a terület valamikor még Magyarországhoz tartozott, sőt nagy örömmel mesélték el szüleim azt is, hogy mennyire várták az alkalmat a második világháború kirobbanásakor, hogy magyar katonákkal találkozhassanak. Azoknak az embereknek, akik ott élnek, magyar iskolába jártak, borzasztó érzés, hogy Trianon után többé már nem tartozunk Magyarországhoz. Minderről gyakran mesélünk mi is unokáinknak, ugyanakkor ezt csak az értheti igazán, aki részese volt mindennek.
Ameddig élünk magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha.
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha.
Kutyifa Icu
Idézet: Székely Himnusz
Fotók: Kincses Szilvi
