Ahogy már a tegnapi cikkemben elmeséltem, nagyszerű délutánt töltöttünk együtt az autizmussal élő óvodásokkal. Elbúcsúztattuk a tanévet. Autizmusban – különböző mértékben, de – fontos a rendszer, a napi rutin, az állandóság. Sajnos március 16-án a Felhőkre is „rázuhant” a karantén. Nesze neked előreláthatóság, bejósolhatóság! Pedig e két szó az alappillérünk. A Felhők (autizmussal élő óvodások) és a szüleik hősiesen megküzdöttek a helyzettel. Úgy éreztük nem kezdődhet el a nyári szünet anélkül, hogy tarisznyát akasztunk a ballagók vállára.
Aztán az egyik cikkmegosztás alá érkezett egy olyan komment, hogy „az egyetemi ballagás az már valami”. Hosszú percekig néztem ezt a központozás nélküli, bárdolatlan mondatot. És láttam magam előtt az elmúlt évek kőkemény munkáját, a tegnapi gyermekmosolyokat, szülőket lóháton vagy beszélgetve. Vidáman, karanténmentesen. Nem magyarázkodom. Számunkra nem csak valami, hanem akkor és ott a minden volt. Jó lenne, ha nem találnának rajtunk fogást a kötözködők vagy a megkeseredettek. Jó lenne őszintén és egyenes gerinccel élni, hogy a fanyalgók szavának szürke köde leperegjen rólunk. De azért eltalálja az embert egy-egy ilyen mondat.
Azon gondolkodtam, vajon mi vezérli a kommentszekció harcosait? Mit keresünk a közösségi média sebesen hömpölygő folyamában? Sokan olyan szelepként használják, amin keresztül büntetlenül áraszthatják magukból a véleményt. Az önkifejezés kissé eltorzult, kontrollálatlan módja lett a kommentelés.
Pedig annyi jó dologra használhatnánk ezt a kommunikációs felületet. Például tanulásra. De nem a vizsgázós, zárthelyi írós stílusban, hanem motiválttá lenni mások megvívott csatái által. Az én kedvenceim azok az oldalak, amiket a „várakozás közben tekergetem a Facebookot” élethelyzetekben szoktam olvasni. Az Újságmúzeum, a Ne pánikolj, sportolj, a Mozog a zazi, az Anyaformában. Kortárs írók oldalai. Ha már tekergetjük – márpedig tekergetjük –, kereshetjük az értéket is. Nem muszáj folyton egymást minősítenünk, véleménykaratékba beneveznünk.
Számomra a közösségi média akkor vált mindennapi tényezővé, amikor a #napifelhőket kezdtem írni. Álmodni sem mertem volna, hogy könyv lesz belőlük. Abban reménykedtem, hogy sokan elolvassák és megértik, vagy legalább megsejtik, hogy az autizmussal élő gyerekek milyen nehézségekkel küzdenek és mivel gazdagítják az emberiség színes szövetét. Szeretném, ha kevesebbszer fordulna elő, ami nemrégiben esett meg egy ismerős édesanyával, akinek érintett a gyermeke. Mikor felvállalta, hogy a lánya autista, a kérdező csak annyit mondott: „Szegény, akkor nem tud semmit”. Micsoda bődületes tévedés! Ítélkezni, még ismerettel bírva is veszélyes, hát még tudatlanul. Offline és online téren is jól megy nekünk a tiszteletlenség.
Kommentszekcióban az ember még könnyebben tesz meggondolatlan kijelentéseket. Talán csak egy napi aktuális gondot projektál. Konfliktust szít, mert ott, ahol kellene, nem meri felvállalni. Élvezi a parázs vitát, az érvek egymásnak feszülését, vagy csak a kommunikációs látszatnyereség élteti. Se szeri, se száma a megmondóembereknek. Meg lehet, meg kell tanulni bölcsen olvasni a közösségi médiát, felismerni, hogy milyen csatákat érdemes megvívni.
Kedvenc Fodor Ákos versem olyan pontosan fejezi ezt ki: „Legyen erőd lent hagyni, amit nincs erőd följebb emelni”
Kutyifa Anikó
A kép forrása: pexels.com
