Az elmúlt 15 évben Lázár Balázs – Tallián Mariann színművész házaspár számlatan versszínházi előadást hozott létre, melyekkel rendszeresen fellépnek Magyarországon, sőt a határon túl is.
Kiskőrösön 2020. július 31-én a 190 éve született és 150 éve elhunyt Szendrey Júlia emlékére „Feleségek felesége” címmel egy órás jelmezes versszínházi estet tartottak, mely előadás Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmének történetét mesélte el: megismerkedésüktől a halálukig, verseik és prózarészleteik egymásra válaszolgatásával. A költőházaspárt a sokoldalú színészházaspár, a színésznő-hegedűs Tallián Mariann és a színész-költő Lázár Balázs formálták meg.
Az előadásban Csörsz Rumen István régizenész-irodalomtörténész barátjuk is közreműködött.
Lázár Balázst még főiskolásként a Csinibaba című filmben ismerhette meg a nagyközönség. Színházi gyakorlatát a Vígszínházban töltötte, majd Pécsre szerződött, ahol közönségdíjat kapott. 1997-től publikál verseket, 5 verseskötete jelent meg eddig. Jelenleg a Ferencvárosi Pinceszínház irodalmi referense, ahol színészként is játszik, irodalmi programokat szervez, rendez. A Berzsenyi Társaság előadóművészeti elnöke, a Magyar Írószövetség választmányának tagja. 2018-ban elnyerte a Tokaji Írótábor nagydíját, míg idén Bella István-díjat és Térey János alkotói ösztöndíjat is kapott.
Tallián Mariann a Színművészeti Főiskola előtt a Zeneművészeti Főiskolát is elvégezte hegedű szakon. A zenélés azóta is fontos szerepet játszik életében, a főiskola elvégzése után a Szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, ahová Suhajda György hívta. Játszott az Újszínházban, Zalaegerszegen és a Budapesti Nemzeti Színházban is. 2004 óta szabadúszó.
Az esemény kapcsán velük beszélgettünk házasságról, költészetről, kultúráról.
Mióta alkottok egy párt?
Mariann: Tizenöt éve házasodtunk össze, de a Színművészeti Egyetemen már régebbről is ismertük egymást. Balázs felettem járt a Marton osztályba, én a Benedek osztályba és már akkor is szimpatizáltunk egymással, de nem eléggé.
Balázs: Mariann már első látásra tetszett, de az útjaink másfelé vezettek, mégis keresztezték egymást. Az egyetem elvégzése után Mariann pécsi lányként Szolnokra, én szolnoki születésűként Pécsre szerződtem, majd Budapesten találkoztunk újra egy próbafolyamatban.
Mikor és hogyan született meg a versszínház ötlete?
Mariann: Mikor összeházasodtunk, hamar családot alapítottunk, két gyermekünk született. A kicsik nevelése közben én gyakran vállaltam kisebb fellépést, szavalást, hiszen a színházi állandó működésem kicsit háttérbe szorult. Balázs akkor már rendszeresen lépett fel irodalmi műsorokban. Hamar ráéreztünk, hogy nagyon jól tudunk együttműködni és összeköt bennünket a vers szeretete. Küldetést találtunk a klasszikus magyar írók, költők műveinek tolmácsolásában.
Balázs: Még annyival egészíteném ki, hogy pécsi színészkoromban készítettem egy önálló estet a Kossuth-díjas pécsi költő Bertók László műveiből, melyet aztán házasságunk elején Mariannal együtt újítottunk fel, bővítettünk és mutattunk be újra. Ez olyan jól sikerült, hogy kedvet kaptunk további versszínházi előadások létrehozásához, így megszületett két fiúnk mellett a Békesség-óhajtás szakrális és a Ketten a versben szerelmes tematikájú est. Ezt követően pedig a Magyar Írószövetségben találtunk remek partnerre további produkciók megvalósításához, így már több, mint tíz előadásunk van „repertoáron” legendás költőházaspároktól kezdve, Arany és Ady esteken át 56-os és első világháborús emlékestekig.
Mennyivel könnyebb vagy nehezebb előadni így, hogy az életben (is) férj és feleség vagytok?
Mariann: Könnyebb, mert rugalmasan tudunk próbálni, akár otthon is este 10-kor, ha úgy adódik. De nehezebb, mert a gyerekek apukája és anyukája is távol van otthonról, amikor előadás, vagy fellépés van. A színpadon mindenképpen könnyebb, jól ismerjük egymás minden rezdülését és hamar tudunk reagálni egymásra. Ha valamelyikünk fáradtabb, akkor a másik nagyobb energiákkal dolgozik és ez fordítva is igaz.
Balázs: Ez így van, ahogy Mariann mondja, s én még azért szeretem a közös munkát, mert bár felfokozott, alkotói helyzetben, de mégis együtt tudunk ilyenkor is lenni és még többet megtudhatunk a költeményeken keresztül a világról, a másikról.
Honnan az érdeklődés a zenélés és a versek iránt?
Mariann: Én hegedülni tanultam gyerekkoromban és hegedűművésznek készültem. Aztán mégis a Színművészeti Egyetemen diplomáztam. Mióta az eszemet tudom, produkáltam magam, az iskolában szavalóversenyekre jártam, színésznőnek készültem, de aztán elkezdtem hegedülni és arra vezetett az utam. Mégis, egy kanyarral az eredeti elképzelésem vált valóra. Mostanában ifjúsági könyveket írok és az érdekes ebben az, hogy a színház, a zene és az irodalom szeretete egyesült ebben a hivatásban és boldog vagyok, hogy ez megadatott nekem. A művészet gyógyítja és folytonosan megújítja az embert.
Balázs: Én már ötévesen színész akartam lenni és ösztönösen érdeklődtem a versek iránt is, s a szokásos „kamaszbetegség” verspróbálkozásai után sem hagytam fel az írással. Bennem színház és költészet együtt, szimbiózisban létezik, szimbolikus, hogy színészdiplomám kézhezvételének hónapjában, 1997 júniusában jelent meg első komoly publikációm irodalmi lapban. Költői munkásságom idén ért be, illetve jutott el egy fontos szintre, mikor is Bella István-díjat és Térey János alkotói ösztöndíjat vehettem át. A versszínházban pedig valóban összeérik bennem a színész, a költő és a férj is.
Miféle misszió az, amit vállaltok, amikor helybe viszitek a költőt, a költeményt?
Mariann: Szükségünk van a mélyebb értelmű, míves szövegek hallására, a nagyjaink fogalmazására, értelmezésére, amivel az életről gondolkodnak. Egy ilyen irodalmi, verses összeállítás megérinti és elkíséri a hallgatóságot. Nem vagyok benne biztos, hogy például egy TV sorozat is ennyire hatással volna a lélekre.
Balázs: Érdekes paradoxon, hogy miközben a digitális világ, az online tér átvette az uralmat életünk felett, egyre fontosabbá vált a személyes jelenlét, személyes kapcsolat iránti igényünk, hogy a másik szemébe nézve juthassunk el „lélektől lélekig”. Azt hiszem, hogy a koronavírus-járvány miatti karantén ezt még inkább felerősítette.
Versszínházi előadásaitok mely korosztály körében a legnépszerűbbek?
Mariann: Én úgy látom, hogy a középkorosztályt köti le a legjobban. Idősebbek is nagyon szeretik, ők még sok verset tudnak kívülről, sokszor könnyes szemmel mondják velünk együtt a szöveget. Sajnos a fiatalokat nehéz behívni egy előadásra, nem jönnek el, mi viszont elmegyünk iskolákba és akkor szájtátva hallgatják a költeményeket. Bízom benne, sőt tudom, hogy sokan közülük akár a mi előadásunk hatására, megszeretik a verseket. Ezt az előadást sok ifjú látta már és mocorgás nélkül ülték végig az előadást, mert semmivel nem különböznek Petőfi Sándortól vagy Szendrey Júliától. Ők éppen olyan fiatal 17 és 21 éves szerelmespár voltak, mint bárki közülük. Éppen olyan problémákkal szembesültek, mint ők.
Balázs: Az jutott most eszembe, amikor Debrecenben a Weöres Sándor-Károlyi Amy estünkre egy anyuka elhozta ötéves forma kislányát, aki pisszenés nélkül nézte végig az előadást… Szerintem ami jó, hiteles és értéket akar közvetíteni, az kortalan.
A kiskőrösi előadás – „Feleségek felesége” kapcsán néhány gondolat, amit kiemelnétek, megemlítenétek
Balázs: Nagyon megtisztelő és különleges, hogy Petőfi Sándor szülőházában mutathatjuk be ezt az előadást, mely, ahogy azt Mariannak és az előadásban közreműködő Csörsz Rumen István régizenész-irodalomtörténész barátomnak mondtam, kiemelt, „szakrális tér” a magyar irodalomban, kultúrában. Külön érdekesség itt a feleség nézőpontjából is látni legnagyobb költőnket.
Kutyifa Icu
Fotók: Oros Sándor
