Akik felálltak egy SOKK után

A következő cikket azoknak ajánlom, akik szeretnének pozitív változást az életükben, de nem tudják, hogyan is induljanak el. Hasznos lehet azok számára, akik milliószor kezdtek már bele valamilyen sportba, de valahol mindig feladták útközben.

A hat lelkes amatőr futó és anya története szolgáljon mindenkinek útmutatóul, bármilyen területen legyen is szüksége rá.

A verseny (Ultrabalaton) népszerűsége mára óriási, így az első körben várólistára kerültek.

Lehet neked is van az életedben valami, amire régóta vágyakozol. Az, hogy még nem kaptad meg, az nem jelenti azt, hogy nem is fog megérkezni a megfelelő időben. Sokszor nagyon nehezen adjuk ki a kezünkből az irányítást, mert akkor valahogyan sebezhetőbbnek érezzük magunkat. Olykor viszont megéri küszködni az irányításkényszer leadásával, mert a dolgok hirtelen megoldódnak maguktól…

Na, de térjünk a lényegre! A lányok nem fűztek sok reményt az idei induláshoz, a vírushelyzet következtében azonban a versenyt elhalasztották, aminek „köszönhetően” kvázi vigaszágról, de bekerültek. Már csak azt a „kisebb” problémát kellett megoldaniuk, hogy összeszedjék az előre benevezett 6 fős csapat tagjait.

Sámelné Lakatos Éva, Breznyán Mária, Meskó Hajnalka, Somlyai Mónika, Gudmonné Angyal Orsolya és Vassné Farkas Irén – a névsor összeállt, ők alkották a nyug6atlanok csapatát az idei ultrabalatonon.

Tekintve, hogy nem hat, azonos képességű profi futóról van szó, elkezdődött a „sakkozás”, mivel az UB kalkulátor alapján a kilométerekhez neveket kellett társítani. Hamar világossá vált, hogy mindenkinek ki kellett lépnie a komfortzónájából és olyan távokat kellett teljesítenie 24 óra alatt, amit korábban még SOHA.

Kinek, mit jelent a sport, hogyan élte meg mentálisan és fizikailag a versenyt és mit tervez a jövőben?
Erről a lányok maguk meséltek hírportálunknak. Történeteik, érzéseik szívbemarkolóak, szavaikkal reményt adnak.
Fogadjátok szeretettel!

Sámelné Lakatos Éva, a csapatkapitány

5 évvel ezelőtt felvettem a cipőmet, letöltöttem egy alkalmazást és elmentem futni.
Egy perc futás-egy perc séta. Másnap újraindultam. A cipő kényelmetlen volt a melegítőnadrágom lecsúszott, a sál a szám előtt a nedvességtől és a mínusz fokoktól megfagyott. A tüdőm pedig – akkor biztos voltam benne – kigyulladt, ez itt a vég. Nem volt itt. A kezdet volt ez. Egy hosszú, mai napig tartó csodás utazás kezdete.
Az utazásé, ahol összeismerkedtem Önmagammal.
Nem volt mindig zökkenőmentes a kapcsolatunk, voltak hosszú kilométerek, ahol csúnyán összevesztünk, de volt, hogy teljes egyetértésben repkedtünk a szőlősorok mellett vagy éppen az erdőben.
Egy a biztos, hogy minden reggeli futásomkor a lelkem díszbe öltözött. Futok örömömben, bánatomban, sírva, nevetve, esőben, hóban és kánikulában is.
Újabbnál újabb célok kitűzésével és teljesítésével kerültem egyre közelebb önmagamhoz. Futottam sok-sok félmaratont, tavaly két maratont, és most a csajokkal ezen a csodafutáson 47,9km volt az enyém. A mostani verseny előtt egy sérülés miatt három hétig nem tudtam futni, így indultam neki. A hitem és az elmúlt évek befektetett munkája által tudtam ezt a távot lefutni.
Az egész verseny egy csoda volt, mintha egy különös időtlenségben lettünk volna.
Nem létezett más csak mi, a futás, és a csodás párjaink, akik hihetetlen szeretettel, gondoskodással és odaadással támogattak bennünket az első perctől az utolsóig.
A következő cél számomra pedig a Tisza-tó körbefutása Inci barátnőmmel kettesben.

Breznyán Mária

Nincs hosszú múltú futókarrierem, nem ez a fő sportágam, csak Vica és Inci egyszerre álmodtak bele az Ultrabalaton csapatba. Először elutasítottam a felvetést, másodszor is, de csak sikeresen elültették a fejemben a magot, mert mégis elindultam futni. Ez körülbelül másfél éve történt.
Kalandosan jutottunk el a versenyig, maga a verseny is kalandos volt. A felkészülésben segített egy nagyon jó barátom. Nem voltak versenytapasztalataim ezért edzéstervvel, étkezési útmutatókkal látott el, mérhetetlen mentális támogatással állt mellettem.
Remek csapat kovácsolódott egy pillanat alatt belőlünk. Egészen biztos, hogy fogunk még együtt futni, de a nagy kihívásokat meghagyom a megállít6atlan futótársaknak, én pedig maradok napi szinten a jógánál és a heti néhány nap kellemes terepfutásnál, ami a kedvencem.

Meskó Hajnalka

Gyerekkorom óta sportolok, a város atlétikusa voltam, mindig is imádtam a futást. Judoztam, balettkorcsolyáztam, aerobikoztam, nyolc éve pedig újra futok. Mondhatnám azt, hogy ezzel a jó kis csapattal úgy jöttem össze, hogy Incivel kezdtem el barátkozni, futkározni majd egyszer csak azt vettem észre, hogy annyira építő jellegűek voltak a találkozások, a futások hogy már hárman lettünk futótársak és barátnők is: én, Inci és Vica. Velük együtt futottam az első félmaratonom Szegeden. A többi verseny csak úgy jött, sodródtunk együtt az árral.
Terveim között szerepel, hogy bevállalok még egy 30 kilométeres távot, a lábam bírná tovább, de a szívem megálljt int.
Mit bír ki az ember egy hirtelen trauma után?  Azt hiszem, hogy nagyon sok mindent. Felállni egy sokk után és újraépíteni egy pár óra alatt a hosszú, befektetett munka romjait. Talán még sose küzdöttem így semmiért, mint az idei ultrabalatonon, de úgy éreztem, tartozom ennyivel a csapattársaimnak.

Gudmonné Angyal Orsolya

Gyerekkoromban atlétikáztam, futottam. Aztán sok év kimaradt még újra futottam. Majd megint abbahagytam… Most 4 éve, hogy ismét rendszeresen futok. Vica által lettem a csapat tagja, heti 4-5 alkalommal készültem a versenyre, hétvégéken próbáltam hosszabb távokat futni. Az ultrabalatont szerettem úgy, ahogy volt: az egészet az elejétől a végéig. Csodás emberekkel lehettem együtt. Remélem, hogy a csapattal még sok versenyre eljutok, nagyon megszerettem mindenkit. Célom, nyáron a Khorintosz 80 km teljesítése.

Somlyai Mónika

22 éve focizok a férjemnek köszönhetően, 2 éve igazolt játékosként a Kiskőrös LC női csapatát „erősítem”, ezért a futás a mindennapjaim része. 40 éves koromban kezdtem el rendszeresen futni, a fő célom a fogyás volt, de rájöttem, hogy ennél sokkal nagyobb haszna is van a futásnak, mégpedig a stresszoldás. Reggeli futó vagyok, szeretem a napfelkeltét. Egy jó futás után a napi feladatok és problémák sokkal egyszerűbbek lesznek, egész nap energikus az ember és az önbizalom is megnő egy jól sikerült reggeli futás után.
 Szerencsére sikerült a férjemet is megfertőzni, ezért február 15-én lefutottuk az első félmaratonunkat, melyet komoly felkészülés előzött meg. Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy bekerültem ebbe a csapatba. Breznyán Marcsi, a fodrászom mesélt először arról, hogy ő az UB-n szeretne először versenyszerűen futni. Azt hiszem, így kerültem a képbe. Az UB-re való felkészülésem elég rövid volt, de azt hiszem megtettem mindent, ami tőlem telt. Éppen egy másfél hónapos, sérülés miatti kihagyás után kellett újra felépítenem magam. Fokozatosan, de sikerült jó formába kerülni, ugyanis a „fejben dől el” elvet követtem, ebben nagyon hiszek.
Óriási élmény volt részt venni egy ilyen csapatban, egy ilyen rendezvényen. Voltak nagyon nehéz pillanatok: az első futásom előtt történt egy tragédia, az egyik kísérőnk kapott egy stroke-ot, ekkor éreztem azt, hogy én most nem fogom tudni lefutni a távomat, annyira megijedtem és annyira leblokkoltam. A gyors beavatkozásnak köszönhetően és abban a tudatban, hogy jó kezekben van, és én nem tudok rajta segíteni, lefutottam, hiszen csapatban futni arról szól, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért. Ez az esemény azért végig kísérte az egész napunkat, az addigi terveket el kellett engedni és spontán, a történtekhez és a lehetőségekhez alkalmazkodva megtenni azt, ami tőlünk elvárható volt – azt hiszem mindenki kihozta magából a maximumot. Megtanultunk kilépni a komfortzónánkból és nem törődve a külső tényezőkkel, leküzdöttük az akadályokat és mindannyian kicsit új emberekké váltunk ettől a versenytől. A legszebb pillanat természetesen a célba érés volt, mindannyian sírtunk, főleg amikor megláttuk a gyerekeinket, akik nagyon korán felkeltek és útnak indultak azért, hogy velünk együtt éljék át azt a pillanatot, amikor is a 6 nyughatatlan ANYA befut a célba. Feledhetetlen volt. Természetesen emlékezetes volt az éjszakai futásom is, amikor annyira rosszul esett a futás (minden zavart, a szél, a sötétség, a zene, a mögöttem jövő és megelőző futótársa), hogy a 6 km sokkal nehezebb volt, mint bármelyik 10 feletti. Nagyon jó kis csapat voltunk, szuper kísérőkkel, tervezzük a következő közös futást.

Vassné Farkas Irén

Gyerekkorom óta sportolok, kisebb nagyobb megszakításokkal. 2012-ben kezdtem futni azzal a céllal, hogy átmozgassam magam és levezessem a mindennapok feszültségeit.  Emlékszem az első 400 méterem után meg akartam halni, később mikor már 3-4 kör ment folyamatosan, elkezdtem róni a kilómétereket Soltvadkert felé. A versengés azonban mindig energiával, célokkal töltött el, így beneveztem az első 3,5 km versenyemre, majd 10 km–re  és innen nem volt megállás. 2013-ban már  félmaratoni versenyeken találtam magam. 2018-ban pedig a bakancslistás maratoni táv is teljesült.

Hihetetlen hangulat van a különböző közösségi futóversenyeken. Olyan mintha az ember egy másik bolygóra érkezne. A fizikai terhelés ellenére folyamatosan töltekezem, itt valahogy mindenki sokkal pozitívabb, törődnek egymással, vadidegenek bátorítják egymást.

Ahogy komolyodtak a futással kapcsolatos tervek, úgy került képbe az Ultrabalaton  is.
A felkészülést mindannyian egyénileg végeztük, hisz eltérő időbeosztásokban dolgozunk. A felkészülés nem volt zökkenőmentes, sérülések és egyéb tényezők nehezítették az utat, de megszoktuk már, hogy egy ilyen komoly cél beteljesüléséhez küzdeni kell.

Egy 24 órás 215 km-es verseny teljesítéséhez komoly csapatmunkára van szükség. A háttérmunkát A FIÚK (Vass Attila, Sámel Krisztián, Somlyai Péter, Turán Mihály) vállalták , akik igazi kaméleonként: hol sofőrként, hol kerékpáros kísérőként vagy masszőrként és mindig lelki támaszként álltak a háttérben. 

Szombaton reggel 8:20-kor rajtolt a csapatunk, pontosabban az első tag Marcsi, akit közösen indítottunk el a nagy úton. Tudtunk, hogy nehéz lesz, de arra nem számítottunk, hogy már az első váltópontnál kapunk egy óriási balegyenest: Misi, az egyik kísérőnk rosszul lett és életmentő beavatkozásra volt szüksége. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a hamar kiérkező mentőnek köszönhetően, szinte azonnal kórházba kerülhetett. Természetesen mindannyian kiborultunk, még nekem egészségügyis fejjel is nehéz volt a helyzetet kezelnem, de úgy döntött a csapat, hogy folytatjuk. Borult az eredeti terv, hiszen Hajni egy időre kivonódott és természetesen kísérte párját a mentővel. Innentől kezdve senki nem ott és nem akkor futott, ahogyan terveztük. Nehéz volt felállni a kezdeti sokkból, de azt hiszem itt kovácsolódtunk igazi csapattá.

A nappali kánikula engem nagyon megviselt, ugyanakkor ez volt az első UB, ahol napfényben is futottam. Csodás panoráma kísért az első 21 km-en a Varga pincészet hordóitól, Badacsonyon át, Szigliget várát bevéve Balatongyörökig. 

Hajni – miután stabilizálódott a helyzet a kórházban – úgy döntött, hogy csatlakozik és mégis fut. Ez nagy segítség volt, hiszen általa is fogytak a kilóméterek.
Majd jött az éjszaka másodfokú viharjelzéssel. Egy ilyen 6 fős csapatnál senki nem ússza meg éjjeli futás nélkül, viszont ekkor már sok-sok kilóméterrel a hátunk mögött rettentő fáradtak voltunk. Sötétedéskor nyeregbe pattantak kerékpáros lovagjaink és egymást váltva kísértek bennünket pirkadatig. Hajnali 4 körül megérkezett az eső is épp Petivel voltunk úton, s bár szerettük volna, de nem úsztuk meg szárazon.

Büszke vagyok a csapatra, mert újoncként azt hiszem kihoztuk a maximumot ebből a versenyből, dacolva az körülményekkel, váratlan helyzetekkel, időjárással és nem utolsó sorban szerintem önmagunkkal is.

A versenyt úgy fejeztük be, ahogyan elkezdtük… Az utolsó kilóméteren közösen kísértük a célkapuig Vicát, ahol a kísérőink mellett a meglepetés családtagok is várták a Nyug6tatlanok csapatát.

Mozgásunk kicsit „robotossá”  vált a versenyt követő napra, amit levezetésként még együtt töltöttünk immár felszabadultan a verseny minden egyes pillanatát felidézve.

Hogyan tovább?

Készül a kisfilmünk az ultrabalaton versenyről, izgatottan várjuk a „bemutatót”. Természetesen a futás marad továbbra is a fókuszban, csapat szinten már beneveztünk egy következő novemberi, ezúttal rövidebb terepversenyre – a fiúk közül néhányan futóként is -, az pedig nem kérdés, hogy jövőre újra nekivágunk az ultrabalatonnak.