„Nem éreztem könnyűnek, amikor egy színházteremnyi pedagógussal szemben kellett megvédenem az önkormányzat olyan döntését, amivel magánemberként nem biztos, hogy egyetértettem” — interjú Kálecz Jánossal, Kiskőrös egykori polgármesterével.
Számítástechnikusként érkezett városunkba a nyolcvanas évek végén, majd alig néhány év alatt sikerült a helyi közélet egyik meghatározó szereplőjévé válnia. Az első szabadon választott testületben dr. Szenohradszki Béla tragikus halálesetét követően a képviselők polgármesterré választották, amely tisztségről fél évvel később lemondott. Egy munkahelyváltást követően Budapestre költözött, ott él jelenleg is, azonban ma is jó szívvel gondol a nálunk eltöltött évekre. Kálecz Jánost a rendszerváltásról, polgármesterségről és az kiskőrösi emlékekről is kérdeztem.
Milyen embernek írná le a 30 évvel ezelőtti Kálecz Jánost?
30 évvel ezelőtt népes, zömében huszonéves fiatalokból álló baráti társaság vett körül. Ezek közül az emberek közül szinte minden nap találkoztam néhánnyal, a körülöttünk felmerülő problémákról, és a megoldási lehetőségekről beszélgettünk, néha éjszakába nyúlóan. Mindannyian lelkesek voltunk, változásokat akartunk, ezekért a változásokért sok mindent tettünk is. Részt vettünk a választások kampányában, szavazatszámlálók voltunk, pártok vezetőivel, tagjaival tanácskoztunk. Tele voltunk energiával.
1988-ban került Kiskőrösre. Mi volt a polgári foglalkozása?
Matematikus végzettséggel az Állami Gazdaság számítástechnikusi álláspályázatának megnyerése vezetett Kiskőrösre. Előtte Százhalombattán az olajfinomítóban szintén számítástechnikával foglalkoztam.
Milyennek látta az akkori Kiskőröst, illetve a város lakóit?
Százhalombattán szinte mindenki a város két nagy iparvállalatának az alkalmazottja volt, ehhez képest Kiskőrösön nagyon sokan a magángazdálkodásból éltek. Elsősorban a szőlőjüket művelték, és ehhez kapcsolódó tevékenységeket végeztek. Számomra az is újdonság volt, hogy piac működött a városban, ahol mindenki a saját terményeit árusította. Eleinte meglehetős távolságtartással figyeltem a számomra ismeretlen terepet, bár az emberek barátságosak voltak. Feleségem a városi könyvtár munkatársaként filmklubot szervezett, és a vetítések utáni beszélgetések néha a mi lakásunkon folytatódtak, amelyeken én is részt vettem, így egyre több érdeklődő fiatallal kerültem kapcsolatba.
Először az MDF-hez csatlakozott, majd 1989-ben átlépett az SZDSZ-be. Mi volt a váltás oka?
Emlékeim szerint a városban az ellenzéki pártok közül először az MDF szervezete alakult meg. Akkoriban azt gondoltam, hogy az állampárt uralmának megroppanásához az ellenzéki oldalon kritikus tömeg kialakulása szükséges, ez volt a belépés motivációja. Később, a kerekasztal tárgyalások lezárásakor véleménykülönbség alakult ki az MDF és az SZDSZ-FIDESZ álláspontja között, ennek következménye lett a négyigenes népszavazás. Számomra korábban is az emberi jogok elsődlegessége volt az egyik legfontosabb politikai állásfoglalás, és eddigre már elmúltam 35 éves, így az SZDSZ tűnt a legvállalhatóbb alternatívának.
Miért döntött úgy, hogy megméretteti magát az első helyhatósági választáson?
A korábban már említett éjszakába nyúló beszélgetések a filmklub befejeződése után is folytatódtak. Ezeken a beszélgetéseken sokszor került szóba az Erdélyben élő magyarok sorsa, amiből kialakult az Erdély Baráti Kör ötlete. Ez a baráti kör kulturális rendezvényeket szervezett, adományokat gyűjtött, az összegyűlt pénzből gyógyszert vásárolt, amit hátizsákos turisták csempésztek át a határon, és juttatták el az ottani kapcsolatunkhoz. Ebben a tevékenységben az 1989 évi romániai forradalom kitöréséig nagyon sok kiskőrösi vett részt. Azt is sokan tudták, hogy a baráti kör egyik vezetője voltam akkoriban, és így az alakuló ellenzéki politizálás elég aktív szereplője lettem. Az önkormányzati választásra a FIDESZ nem állított saját listát, hanem a támogatásáért cserébe az SZDSZ listán néhány általuk favorizált jelölt pozíciójának meghatározását kérték. Így kerülhettem a lista negyedik helyére, ami mandátumot ért a választáson.
A testületben Ön volt dr. Szenohradszki Béla helyettese. Ez a polgármester, vagy a képviselők döntése nyomán alakult így? Miért pont Ön?
A megalakult 19 fős testületben az SZDSZ frakciója 7 fős volt, így szinte minden fontos döntés előtt kompromisszumot kellett keresni más frakciók tagjainak a bevonásával. Ezeknek a kompromisszumoknak a kialakításában jól hasznosultak az Erdély Baráti Kör vezetőjeként megszerzett, pártokon átívelő emberi kapcsolataim. Dr. Szenohradszki Béla polgármesterrel így sok közös megbeszélésen vettem részt, ami megerősítette a kettőnk közötti bizalmi viszonyt. A helyettesítés a polgármester döntése volt.
A testület munkájára mennyiben nyomta rá a bélyeget a „nagypolitika”?
Az önkormányzati együttműködés megalapozása a parlamenti választáskor kezdődött. Ekkor a választó kerületünkben független jelöltként elindult a Gyöngyös környékén élő Morvai Ferenc, aki az első fordulóban meglehetősen sok szavazatot kapott. A második forduló előtt dr. Szenohradszki Béla is visszalépett, és az összes párt plakátokon kérte az FKGP jelöltjének támogatását, aki így el is nyerte a mandátumot. Ez a megegyezés volt az alapja egy olyan önkormányzati választási megállapodásnak, aminek következtében az egyéni képviselőjelölti helyek felében ötpárti közös jelöltek indultak. Ilyen előzmények után a testület munkáját szinte egyáltalán nem befolyásolták a nagypolitikában megmutatkozó egyre mélyülő ellentétek.
1992 szeptemberében tragikus autóbalesetben elhunyt dr. Szenohradszki Béla polgármester. Hogyan emlékszik vissza erre az eseményre és az azt követő hetekre?
Szenohradszki Béla halálával egy hozzám nagyon közel álló embert, barátot veszítettem el, ami sokként hatott rám, amiből nehéz volt felépülni.
Miért vállalta a polgármester-jelöltséget és a megmérettetést?
Arra gondoltam, hogy mint a polgármester által választott helyettes, talán kötelességem megpróbálni az általa elkezdett munka folytatását.
Volt „programja”, amelyet szeretett volna megvalósítani?
A legfontosabb feladat a város működőképességének fenntartása látszott viszonylag szűkös anyagi források állása mellett.
A lemondása miatt a legtöbben ma a rövid hivatali időre emlékeznek Önnel kapcsolatban, én mégis az eredményeiről kérdezném. Voltak ilyenek?
Tulajdonképpen nekem is már csak annyi emlékem maradt, hogy sikerült arra az évre is költségvetést létrehoznunk az akkor már csak 6 fős frakcióval.
„Úgy látszik más dolog népszerűnek lenni, mint megfelelő együttműködést, együttgondolkodást kialakítani, egy azonos célokért küzdő csapatot létrehozni.” – mondta 1993-ban. Miért döntött végül a lemondás mellett?
Akkorra már határozottan úgy éreztem, hogy a politikai pálya nem az én utam. Magamat mindig is lelkes amatőrnek tartottam, aki bár néhányszor megtalálta a jó megoldásokat, de nem tudtam magam elé politikai célokat kitűzni. A politikai célok hiánya nehézzé tette a motiváció fenntartását, így aztán nem éreztem könnyűnek az olyan helyzetet például, amikor egy színházteremnyi pedagógussal szemben kellett megvédenem az önkormányzat olyan döntését, amivel magánemberként nem biztos, hogy egyetértettem. És egyre inkább kezdett belőlem fogyni a lelkesedés is. Ekkor döntöttem úgy, hogy a legjobb, ha az én forgatókönyvem szerint fognak megtörténni az események.
Nem sokkal később egy munkahelyváltás miatt Budapestre költözött. Milyen érzésekkel hagyta el a várost?
Biztos voltam benne, hogy életem legeseménydúsabb 5 évét éltem át Kiskőrösön. Rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Úgy érkeztem a városba, hogy senkit nem ismertem, és hamarosan sikerült a politikai változásokban alakító szerepet elfoglalni. Már akkor is úgy éreztem viszont, hogy a polgármesterségért talán kár volt.
Elköltözését követően járt esetleg Kiskőrösön? Milyennek látta?
Az önkormányzati ciklus végéig képviselő maradtam, és részt vettem a testület munkájában. Azóta kétszer voltam a városban baráti látogatáson, a legutóbbinak is legalább tizenöt éve, ha jól emlékszem. Akkor néhány új építkezést leszámítva, a bennem élő városképpel és barátságos emberekkel találkoztam.
Visszatekintve az akkori időkre, melyek voltak az első képviselőtestület időszakának egyértelmű sikerei?
Az az éppen öt év, amit a városban éltem, nem nagyon teszi lehetővé, hogy perspektívába helyezzem az első képviselőtestület időszakát. Mindannyian tanultuk a demokráciát, igyekeztünk a felmerülő problémákra egyénileg és testületileg elég jó megoldásokat találni. Ez nem biztos, hogy mindig sikerült, de a lelkesedés, a széles körű összefogás jellemezte azokat az időket. Erre még ma is szívesen emlékszem.
30 év elteltével már a kritika sem ritka, ön hogyan értékelte akkoriban a rendszerváltást, és hogyan értékeli a mából visszatekintve?
Azokban az időkben határozottan úgy éreztük, hogy megváltozott a rendszer. Pártok alakultak, amelyeknek helyben is létrejöttek az alapszervezetei. A hatalomtól független baráti kört alakítottunk, amelynek keretében a fennálló törvények némelyikének áthágását is megengedtük magunknak, mert biztosak voltunk abban, hogy a cél helyes. Ennek a célnak az eléréséhez államtitkárral, püspökkel tárgyaltunk, ha úgy alakult. Független szakszervezetet hoztunk létre az Állami Gazdaságban, és amikor a szakszervezet egyik vezetőjének munkaviszonyát megszüntette az Állami Gazdaság, bírósághoz fordultunk, és elértük, hogy a bíróság visszahelyezze a kollégánkat.
És ezekben az akciókban nagyon sok olyan magánember is részt vett, akinek egyébként nem voltak politikusi ambíciói, de úgy gondolta, hogy van benne jobbító szándék, és tenni is akart a megvalósításért.Mindez a lelkesült tennivágyás egészen az önkormányzati választásokig kitartott. Azután, ahogy hivatalosan is a korábbi ellenzék jelöltjeinek a kezébe került a hatalom, a lelkesültség szinte észrevétlenül, fokozatosan csökkent. Majd megválasztott képviselőként azt tapasztaltuk, hogy lassacskán elapadtak a korábban mindennapos beszélgetések.Valószínűleg bennünk is csökkent a lelkesedés, talán nem jól kerestük a kapcsolódást a város lakóival. Magunkra maradtunk a számunkra is nagyrészt ismeretlen problémák megoldása során.
És amikor most 30 év után értékelnem kell a rendszerváltást, akkor nem tudok határozott választ adni.
Egyrészt a jogi lehetőség ma mindenki számára nyitva áll, hogy bármilyen szerveződést létrehozzon és működtessen. Ugyanakkor a magánemberek elsöprően nagy hányada gondolja úgy, hogy a demokrácia kimerül abban, ha négyévente elmegy szavazni, és az elé tett menüből kiválaszt egyet.
Másrészt egyre nyilvánvalóbb, hogy csakúgy, mint a Kádár-rendszerben, ma is egy szűk pártelit kényszeríti rá az akaratát a hallgatag többségre. És ma már ehhez idegen hadseregre sincs szüksége, elég, ha kihasználja, hogy nem figyelünk eléggé a körülöttünk zajló eseményekre.
Mára az lett a határozott meggyőződésem, hogy amíg nem veszünk részt személyesen, legalább a fontosabb ügyeink intézésében, addig nem lesz körülöttünk demokrácia, és a kérdésben említett rendszerváltás sem fog megvalósulni.
Turán István
Fényképek: Kálecz János
