Ismerjék meg a kiskőrösi tűzoltóikreket!

100 év – Kolonusz Zsolt és Kolonusz Attila

Egy újszülött érkezését mindig nagy izgalommal várják, még akkor is, ha már van egy gyermek a családban. A Kolonusz családnál sem volt ez másként, de nem is sejtették, hogy milyen meglepetést tartogat számukra 1971. január 7-e. Ezen a napon Magyarországon 413 baba született, köztük volt Zsolt és Attila.

Azon a januári napon a várandósság hetedik hónapjában lévő édesanya bement a kiskőrösi szülőotthonba, mert fájásai voltak. Az édesanya először meglepődött, hiszen még két hónap volt a kiírt időpontig, de ha itt az idő és jön a baba, akkor nincs mit tenni, szülünk. A kisfiú erős hangja már betöltötte a szülőszobát, de az örömkönnyek még le sem gördültek az édesanya arcán, amikor szólt a szülészorvosnak, hogy még mindig fájásai vannak. Ezek a fájások pedig a Zsolt után öt perccel, meglepetésként érkező gyermek jövetelét jelentették. Névvel is csak eggyel készültek, a „kisöcsi” a kalendáriumból kapta az aznapra eső Attila nevet. Az asztalos édesapának megvitték a nagy hírt és a feladatot, hogy gyorsan készítsen még egy kiságyat, egy nem lesz elég, mert két fia született.  Így indult a Kolonusz ikrek élete, a két fiút azóta is a család legnagyobb tisztelete és szeretete lengi körül.

Most, az ötvenedik születésnapjuk után nem sokkal a kiskőrösi tűzoltóságon elevenítjük fel a kétszer ötven év emlékeit. Hogy miért is a tűzoltóságon? A választ már mindenki sejtheti – igen mindketten tűzoltók lettek. Igaz nem egy időpontban, de ne szaladjunk ennyire előre…

A fiúk szépen cseperedtek a család biztonságot adó otthonában. Eleven kölykök voltak, a szabad élet minden formáját kihasználták, együtt bandáztak az utcabéli gyerekekkel, sok csínyt követtek el együtt. Baráti társaságuk egyszer közös volt, máskor meg külön utakon jártak, de a Kolonusz ikrek mindig tudták, hogy számíthatnak a másikra. Beszélgetés közben kiderül, hogy az akkori általános iskolai évfolyamukban nem számítottak csodabogárnak, két egypetéjű és egy kétpetéjű ikerpárral jártak együtt iskolába. Zsolt és Attila kétpetéjűek lévén nem tudták kihasználni az ikerség előnyeit, például az iskolai felelésnél. A lányok terén sem egyezett az ízlésük, külön hódítottak. Eljött a pályaválasztás ideje, Zsolt asztalosnak tanult, Attila pedig mezőgazdaságigép-szerelőnek, de később pályát módosított és bádogos lett. Aztán az életük egyszer csak a tűzoltóság felé kanyarodott…

„1992-ben, az akkori parancsnok megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem tűzoltónak állni” – kezdi elsőként Attila. – Akkor már sokat hallottam a kőrösi tűzoltókról, munkájukról és az önkéntesek versenybeszámolóiról, tetszett a gondolat, hogy közéjük tartozzam. Édesapánkkal megbeszéltem, ő is támogatott és jelentkeztem tűzoltónak. Addigra már minden típusú járműre volt jogosítványom, sofőr lettem. A feleségemet is a tűzoltóságnak köszönhetem. Erika a polgári védelmi szakterületen dolgozott és ő hozta leadni a kulcsdobozt. Amikor szolgálatban voltam, mindig úgy intéztem, hogy én vehessem át a dobozt. Végül egy önkéntestűzoltó-versenyen szedtem össze az összes bátorságomat és randira hívtam. Az elsőt még sok másik találkozó követte és tizenkilenc évvel ezelőtt egybekeltünk. Az első gyermekem születése is a tűzoltósághoz köthető, hiszen éppen egy állományértekezleten ültünk, amikor jött a hívás, hogy megérkezett a fiam. Máté mára tizenhét éves fiatalemberré cseperedett, öccse, Áron pedig tizenegy éves. Nagyobbik fiam érdeklődik a rendvédelmi pálya iránt, a kicsi pedig igazi ezermester.”

„2001. szeptember 1-jén szereltem fel a kiskőrösi tűzoltóságra – folytatja Zsolt a beszélgetést. – A döntésemre természetesen hatással volt, hogy a testvérem akkor már kilenc éve tűzoltó volt. Édesapánk hatására nekem is minden típusú járműre volt jogosítványom, engem is örömmel fogadtak a sofőrök között. Huszonöt évvel ezelőtt vettem feleségül Nikolettet és van két gyönyörű lányunk, Lili és Virág. Mind a ketten Szegeden tanulnak, Lili német-testnevelés szakos tanárnak készül, Virág pedig sportedzőnek. (Zsolt látja a tekintetemben a kíváncsiságot és válaszával megelőzi a kérdésemet) …Nem, nem ikrek, de nagyon közel állnak ők is egymáshoz, egy év köztük a különbség.”

Amikor rákérdezek, hogy a szülők hogyan fogadták, hogy mindkét fiuk tűzoltó lett, szinte egyszerre mondják, de végül Zsolt fejezi be a mondatot. „Mindig volt egy természetes féltés bennük, de mindenben támogattak, és hagytak kibontakozni bennünket. Egy nagy és szeretetteljes családban nőttünk fel, és mi is ebben a szellemben neveljük a gyermekeinket. Számíthatunk egymásra, ezért is jó, hogy más-más szolgálati csoportban vagyunk, mert így mindig van otthon valaki, ha segítség kell.”

Legvégül arra voltam még kíváncsi, van-e közös hobbijuk, és saját bevallásuk szerint miben hasonlítanak, és miben különböznek a legjobban.

„Régebben a sportlövészet volt a közös hobbi, de ma már nincs rá idő – válaszol most is elsőként Zsolt. – Én pár éve kezdtem újra sportolni, crossfitt és fegyencedzést csináltam, mert kell a mozgás! Negyvenhét évesen indultam a TFA-n, a legerősebb tűzoltók versenyén, nagyon elfáradtam, de végigcsináltam, és egy nagy kalandnak éltem meg!”

„A család szeretete és fontossága – mindkettőnknek ez van az első helyen. Hogy miben különbözünk? – Talán a vérmérsékletünkben. Én nyugodtabb típus vagyok – mondja Attila – Zsolt pedig „mozgalmasabb”.

Még elkészítjük a fotókat és elköszönünk, amikor megszólal a jól ismert riasztási csengőhang. Egymásra néznek és csak ennyit mondanak búcsúzóul: „Jó volt az időzítés!”