A Zsanér nagy kalandja című mese Albert Ágoston kedvéért született meg. A mesesorozatban, melyben a napközis diákjaim számára írtam meséket, általuk kitalált főhősökkel.
Egyetlen felelőtlenül eldobott üveg. Perzselő szavannai nap. Hónapok óta tartó szárazság. És lángokban állt a sárgán kókadó fű. Az állatok már az első felszálló füst szagánál menekülőre fogták. A leggyorsabban a zebrák és antilopok rohantak el a veszély elől. A madarak fejvesztve repültek. Az orrszarvúak, struccok és elefántok száguldó tömege sárgásbarna betonfalnak tűnt a lábukkal felvert portól.
Zsanér, a fiatal zsiráf rémülten forgatta a fejét. Az előző pillanatban még látta a szüleit, most eltűntek a szeme elől. Kétségbeesetten kiáltozott, ám a hatalmas felfordulásban, az egyre forrósodó levegőben senkit nem lehetett látni. Nekiiramodott. Magasan imbolygó feje, mások számára esetlennek tűnő teste eggyé vált a tűztől távolodó állatok masszájával. Úgy érezte, órákon át fut. A szüleit továbbra sem találta. Alkonyodott.
Egy akáciacsoport alá kuporodott le. Nagyon félt. Egyedül volt. Nem tudta, hogyan tovább. A kimerültség erőt vett rajta, és elaludt.
Azt álmodta, hogy emberek veszik körül, óvatosan felemelik, és nyugtató hangon beszélnek hozzá. Az álom furcsán valóságosnak tűnt. Amikor a föld is megindult alatta, kinyitotta a szemét. Nem álom volt! Egy kamionban utazott több szavannai társával együtt.
– Jó reggelt – fordult felé egy fiatal zebra. – Neked aztán jó alvókád van! Zozó vagyok, amúgy. Téged hogy hívnak?
– Zsanér – felelte a füsttől rekedt hangon a zsiráf. – Hol vagyok?
– Ezen mi is törtük a fejünket Golyóval – folytatta Zozó, és a ketreccé alakított kamion platójának sarkában gubbasztó gnúkölyök felé biccentett. – Golyó picit be van rezelve – suttogta tapintatosan a zebra –, remélem téged keményebb fából faragtak.
– Elveszítettem a szüleimet – motyogta Zsanér. Semmi másra nem tudott gondolni.
– Na, szépen vagyunk! Még egy anyámasszony katonája! – csattant fel Zozó. – Fel a fejjel! Most kezdődik életünk legnagyobb kalandja.
– A tűz előtti élet is megfelelt nekem – jegyezte meg epésen Zsanér.
– Én már jó ideje bóklásztam egyedül a szavannán, ahhoz képest itt friss fű van. Jó társaság. Legalábbis remélem, hogy nem lesztek mindig ilyen savanyúak.
Ekkor nagyot zökkent a teherautó. A ketrec ajtaját szélesre tárták. Pallót támasztottak hozzá, és zöld ruhás emberek, széles mosollyal, szemükben megértéssel nézték Zsanért, Zozót és Golyót.
– Isten hozott benneteket a Szavanna Kifutón az állatkertben! – köszöntötte őket az egyikük. – Gyertek csak bátran, mától ez lesz az új otthonotok!
Zsanér szedte össze először a bátorságát. Az otthon szó bíztatóan hangzott. A palló billegett egy kicsit, de a sárgásbarna föld, az állatok, akik a kifutón a fogadásukra siettek, nem tűntek ijesztőnek.
Zozó oldalba lökte Golyót.
– Odanézz! Zsanér mégsem olyan ijedős, mint első pillantásra tűnt. Kövessük, nehogy lemaradjunk valami jóról! – Azzal a zebra és a gnú is óvatos léptekkel lebotorkált a kamionról.
Miután bezárult mögöttük a Szavanna Kifutó kapuja, a régi lakók körbevették az újakat. Izgatott zsivaj töltötte be a teret. Mindenki tudni akarta, honnan jöttek, és miért.
Zsanér, Zozó és Golyó először félénken, végül egymás szavába vágva mesélték el a tűz hátborzongató történetét. Az őket megmentő állatkerti gondozókról a zebra és a gnú beszéltek, hiszen azt a részt Zsanér átaludta.
Az állatkerti éjszaka riasztó volt a három újdonsült barát számára. Zsanérnak borzasztóan hiányoztak a szülei. Nem tudott aludni. Az egyik idős gazella szavain törte a fejét.
„Meglátod Zsanér, mennyire fognak neked örülni a gyerekek! Ebben az állatkertben te vagy az első zsiráf! Te leszel holnap a legnagyobb sztár!”
Zsanér sokmindennek érezte magát, de sztárnak semmiképpen. Hajnaltájt merült csak álomba. Amikor a madárház papagájai rikácsolva köszöntötték az új napot, felriadt. A finom, friss széna után hatalmasakat kortyolt az itató hűs vizéből. Zozóval és Golyóval felfedező útra indultak a kifutón. Egy struccal beszélgettek, amikor kiabálásra lettek figyelmesek.
– Odanézzetek egy zsiráf! De aranyos! Gyere, gyere ide! – hallatszott ki egy fiú hangja a tömegből. Kezében zoo-csemege volt, és a szeme pont olyan barátságos, barnás fénnyel csillogott, mint a szavanna homokja a lemenő nap fényében.
Zsanért az igazi otthonára emlékeztette. Óvatos léptekkel, kíváncsian haladt a fiú felé. Megállt előtte.
– Szia! – köszönt neki a fiú.
Zsanár biccentett. Elegánsan lehajolt, és kiette a fiú tenyeréból a zoo-csemegét. A fiú meglapogatta Zsanér homlokát.
– Igazán szép kis zsiráf vagy! Úgy örülök, hogy megismerhetlek! Biztosan hiányoznak a szüleid! Remélem jól fogod itt érezni magad. Én biztosan sokszor meglátogatlak majd – mondta bátorítón.
Zsanérnak nagyon jól estek a fiú szavai. Tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni a szüleit. De ahogy a kedvesen mosolygó fiútól elemelte a tekintetét és végignézett a Szavanna Kifutón, lassan, nagyon lassan el tudta képzelni, hogy egyszer otthon érzi majd magát az állatkertben.
A kiemelt kép forrása: pixabay.com/Alexas_Fotos
