A Lénia biztonságban című mese a mesesorozat következő része. Hadnagy Nóra, nemsokára harmadik osztályos tanítványom kedvéért, aki egy olyan mesét szeretett volna olvasni, amelyben egy láma a főszereplő.
Az Andok felett lassan óvakodott fel a júliusi nap. Még nem perzselt, de a fák árnyékai zebracsíkokat rajzoltak a fűre. Lénia bosszankodva ébredt. Nem tudta elhajtani a fülével a szemtelen moszkítót. Anyukája a barátnőivel legelt. Ma útra kellett kelniük és szükségük volt az energiára. Hirtelen valami, valaki eltakarta Lénia, a fiatal lámalány elől a napot. Lóca volt azt, Lénia legjobb barátnője.
– Sejtettem, hogy még húzod a lámabőrt! – jegyezte meg csúfondárosan. – Pedig nagy nap ez a mai. Végre tovább állunk. Annyira uncsi ez a hely!
Lénia kinyújtózkodott. Annyiszor hallotta a barátnője sirámait, hogy szóra sem méltatta.
– Na, méltóztatnál végre feltápászkodni? A többiek már gyülekeznek. Együnk mi is valamit, mert kilyukad a gyomrunk!
– Oké, megyek már – motyogta Lénia. Ő nem szívesen hagyta itt a helyüket. A hegy lejtői árnyékosak voltak. A növények vastag szőnyegként borították be az Andokot. Néha úgy érezte, beugorhatna a felhők közé, ha akarna. Anya szerint az új helyre hatalmas mezőkön át lehet jutni. – Nem értem, mitől vagy ilyen lelkes? – morgott tovább. – Lehet, hogy az új helyünkön nem lesz annyira finom a fű. Kevesebb lesz az árnyék. Ráadásul, ha nincs fa, hová bújunk el a ragadozók elől? Nem leszünk biztonságban!
– De a tenger, Lénia! Mennyire menő már! – lelkendezett tovább Lóca.
A tenger persze Lénia számára is izgalmas volt. A legtöbb állat csak az édesvizet tudja meginni, de nekik a sós is oltja a szomjukat. Anya azt mesélte, hogy a tengernél a legszebb a naplemente. Ennek ellenére Lénia aggódott.
Gyorsan elérkezett az indulás ideje. A hatalmas, több száz lámából álló csapat élén a legidősebb hím állt. Amikor a menet elindult, Léniának a torkában dobogott a szíve. Hiába mosolygott rá bátorítóan anya, ugrált körülötte búgócsigaként Lóca.
Ahogy a csapat patái alatt dübörgött a föld, Lénia egyszerre azt érezte, az égig tudna ugrani. Egész eddigi életét az Andok lejtőin töltötte, ismerős környezetben. De most, a többiekkel együtt száguldva, hirtelen betöltötte a szabadság semmihez nem hasonlítható ereje. Ha elfáradt és egy picit lemaradt, az idősebb csapattagok mögé kerültek, és orrukkal noszogatták, hogy lépést tudjon tartani.
Amikor oldalról ragadozók érkeztek, a legerősebb lámák a tömeg szélére húzódtak. Félelmetes rúgásaikkal, köpéseikkel nem engedték a kicsik közelébe menni a farkasokat.
Lénia nem gondolta volna, hogy a szédült rohanás közben, eddigi otthonától távol biztonságban érezheti majd magát. Háromszor álltak meg legelni, hogy bepótolják az energiaveszteséget.
– Ugye, hogy finom ez a fű is? – nevetett rá Lóca, amikor együtt vetették rá magukat a friss falatokra.
– Jól van, nagyokos! Igazad volt! – bólogatott kelletlenül Lénia. – Most boldog vagy?
– Én igen – kacsintott a lámalány. – És te?
Csak órákkal később válaszolt. Az előttük elhúzódó tenger szürkészöld síkját nézték.
– Igen. Boldog vagyok – nevetett mostmár Lénia is. És amikor végignézett a családján, tudta, hogy biztonságban van.
– Látod, te csökönyös szamár! Nem szabad félni a változástól! Jót is hozhat! – bökte oldalba Lóca.
– Ne merészelj, még egyszer szamárnak nevezni! – fenyegette meg Lénia, és a tengerpart aranyló homokját taposva a barátnője után rohant.
A képek forrása: pixabay.com/mailanmaik
