Az amerikai foci misztikus világába kevesen pillanthatnak be Magyarországon, hiszen itt inkább az európai focit ismerik az emberek. Azonban ez a sportág nemcsak nevében, hanem játékmenetében, felszerelésében és szabályaiban is eltér a focitól, amit itthon megszoktunk. Perlaki István, vagy ahogy a legtöbben ismerik, “Pötyi,” Izsákon élő családapa, aki közel két évtizedet szentelt ennek a különleges sportnak. Idén azonban végleg búcsút mondott a pályának. Interjúnkban mesél nekünk a sport kihívásairól, küzdőszelleméről és jövőbeli terveiről.

Az amerikai foci nem egy elterjedt sport Magyarországon. Szerintem a legtöbben azt sem tudjuk, hogy mi fán terem. Pár gondolatban összefoglalnád, hogyan zajlik egy mérkőzés?
-Hirdetés-

Az amerikai foci alapvetően a területszerzésről szól, ahol a cél, hogy a labdát az „end zone”-ba, vagyis a célterületre juttassák. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni akkor a kézilabda és a birkózás keveréke, amely egy nagyon intenzív, látványos sport. Egy mérkőzés 4×12 percig tart, de a sok megállás miatt akár 3 óráig is elhúzódhat.

49 játékost lehet nevezni egy meccsre és a játék lényege, hogy az egyik csapat tizenegy támadó játékosa próbálja közelebb vinni a labdát az ellenfél célterületéhez, miközben az ellenfél tizenegy védekező játékosa ezt próbálja megakadályozni. A támadóknak négy kísérletük van arra, hogy legalább tíz yardot haladjanak előre. Elég nehéz ezt így röviden elmondani, de körülbelül ennyi.

Hogyan kerültél kapcsolatba az amerikai focival? Mi indított el ezen az úton?

2004-ben kezdtem el amerikai focizni Szolnokon. Gyerekkoromban hosszú ideig cselgáncsoztam és birkóztam, mert édesapám ezt szerette volna, én viszont mindig is focizni vágytam. Fociztam is Szolnokon, de az ifi korosztály végén egy komoly sportsérülés miatt véget ért a labdarúgó karrierem. Ekkor csocsózni kezdtem, ami kevésbé megterhelő volt, de ezt is versenyszinten űztem, és kiderült, hogy nagyon is jól megy.

Ennek ellenére hiányzott a focipálya, így amikor az egyik szponzorom, aki a szolnoki amerikai foci csapat alapító tagjai közé tartozott, meghívott egy edzésre. Azonnal tudtam, hogy ez kell nekem, életformámmá vált. Ekkor 2004-et írunk, nagyon gyerekcipőben járt még nálunk ez a sport, az első magyar bajnokság 2005-ben indult négy csapattal, de mi Szolnokon akkor még nem indulhattunk, mert nem jegyezték be időben a sportegyesületünket. 2006-ban viszont már ott voltunk a második magyar bajnokságban. Szolnokon és Dabason is 10-10 évet játszottam, és párhuzamosan a szegedi csapatban is megfordultam az első osztályban 1 évig. Szolnokon első osztályban játszottam, de miután végeztem a főiskolával és Izsákra nősültem, nehéz lett volna visszajárni, így a frissen alakult dabasi csapathoz igazoltam, ami másodosztályban indult. Tehetséges fiatalokkal dolgoztunk együtt, sokan közülük később a magyar válogatott tagjai lettek.

Ez nem éppen egy kíméletes sport, ugye?

Igen, ez egy kontakt sport, ahol védő és támadó csapatok vannak. A támadó oldalon van egy játékos, akinél a labda van, és az a feladata, hogy legalább 10 yardot megtegyen. A védők mind a tizenegyen próbálják megállítani, és céljuk, hogy ezt a játékost földre vigyék – nem finomkodva kérik meg, hogy tegye le a labdát, hanem akár mind a 11-en rá is vethetik magukat. Egy-egy támadó játékos akár 140 kg-ot is nyomhat. Ez valóban egy nagyon kemény sport, és az életkor is sokat számít. Én támadó pozícióban játszottam végig, de 20 év után már éreztem, hogy ez nekem is sok. Míg 20 évesen egy meccs után másnap teljesen jól vagy, addig 40 évesen egy-egy mérkőzés után napokig csak magzatpózban fekszel.

Amikor két csapatban is játszottam, előfordult, hogy egy hétvégén két meccset kellett lejátszanom, amit csak fájdalomcsillapítóval lehetett kibírni. Viszont érdekes, hogy bármennyire kemény is ez a sport, a 20 év alatt komolyabb sérülésem nem volt, leszámítva, hogy egyszer eltört az ujjam.

Edzőként is dolgoztál. Hogyan indult ez az út?

Ahogy említettem Szolnokon játszottam, de Kecskemétre jártam főiskolára, így sokat ingáztam vonattal. Akkoriban a focipálya a vasút mellett volt, és egyszer, amikor épp a kollégium felé tartottam, láttam, hogy egy csapat gyerek amerikai focilabdával dobálózik. Amikor harmadszorra is elmentem mellettük, odamentem bemutatkozni, hogy szívesen járnék hozzájuk hétköznaponként. Kiderült, hogy nincs edzőjük, de nagyon lelkesek és tehetségesek. Szóval megkértek, hogy tartsak edzéseket nekik, mivel én akkor már igazolt első osztályú játékos voltam Szolnokon.

Így kezdődött, hogy kaptam 20-25 18 év alatti srácot, pedig még én is csak a húszas éveim elején jártam: hétköznaponként edzéseket tartottam nekik, és mivel tanítóképző főiskolára jártam, egy testnevelés órát megtartani nem volt nagy kihívás. Gyorsan kiderült, hogy hihetetlen tehetségek vannak köztük. Ezek a srácok később velem tartottak Szolnokra, majd később, amikor Szolnok megszűnt, tovább jöttek velem Dabasra is. Közben én posztedzőként is dolgoztam, és végül a Testnevelési Egyetemen elvégeztem az amerikai foci sportoktatói képzést.

Szeretnéd, ha a gyermeked is amerikai focizna?

Ő még fiatal ehhez, hiszen csak 16 éves kortól lehet igazolt játékos. Ha szeretné kipróbálni, támogatom, de számomra a legfontosabb, hogy sportoljon valamit, legyen az bármilyen mozgásforma.

Te igazán küzdő és versenyszellemű férfi vagy. Ez csak az amerikai focira korlátozódik, vagy az egész életedre kihat? És most, hogy vége a focinak, hogyan folytatod?

Imádok küzdeni. Szerintem minden férfi életében szükség van valamiféle küzdelemre vagy harcra – így nőttem fel, és nekem ez mindig is nagyon fontos volt. Talán nem is véletlen, hiszen mindkét szülőm katona, így valamilyen szinten belém is nevelték ezt az életszemléletet. Nemcsak az amerikai fociban, de a csocsóban is ugyanúgy megvolt bennem ez a harci szellem, csak ott kontakt nélkül. 21 évesen benne voltam a világranglista legjobb 100 játékosában, Európa-bajnokságon és világbajnokságon is részt vettem, EB-n 5., VB-n 4. helyezést értem el. De amikor elkezdtem az amerikai focit, már nem tudtam mindkettőt folytatni, választanom kellett, így a csocsót abbahagytam.

Most, hogy 20 év után véget ért az amerikai foci, visszatért az életembe a csocsó. Fél éve újra nemzetközi versenyeken indulok. Egy küzdő, mindig nyerni akaró ember számára azonban nagyon nehéz visszatérni úgy, hogy korábban a magyar élmezőnyben voltam, most pedig 16-17 éves srácok állnak velem szemben és elvernek – ami persze normális, de azért nem könnyű megemészteni. Egy versenyezni vágyó embernek mindig ott lesz a harc iránti vágy, és úgy érzem, ez most is tovább visz.

Ha már a csocsó, milyen terveid vannak a jövőre nézve?

A csocsóban léteznek páros és egyéni versenyszámok is, és én kapusként mindig is a páros kategóriát kedveltem jobban, különösen a kétlabdás verziót. Jelenleg a világranglista 29. helyén állok ebben a számban, míg a profi nyílt páros kategóriában a 4-500. hely környékén vagyok. Az a célom, hogy ebben a nyílt páros kategóriában is előrébb kerüljek, de ez időigényes folyamat lesz – legalább 2-3 év intenzív munkára van szükségem, hogy valóban jó helyezést érhessek el. Viszont kitartó vagyok, és tudom, hogy mindent meg fogok tenni érte.

Jelenleg a szegedi csocsó klubhoz tartozom, de a sportban már korábban is aktív voltam. 18 évesen megalapítottam a szolnoki csocsó klubot, ami egy bejegyzett sportegyesület volt, és én voltam az elnöke. Szóval van tapasztalatom a szervezésben is, és ez is hozzátesz ahhoz, hogy a jövőmet komolyan építhessem ebben a sportágban.

Végezetül, mire vagy a legbüszkébb?

A legnagyobb büszkeségem az edzői munkám, hiszen több olyan srácot is segíthettem, akik később válogatott szintre jutottak, sőt, félprofi szinten játszhattak, ami azt jelenti, hogy Fehérváron törvényesen fizetésért léptek pályára, a Bajnokok Ligájában szerepeltek, és beutazhatták fél Európát. Az egyik tanítványom ott volt az első magyar válogatott mérkőzésen is kezdőként. Tudom, hogy nem csak rajtam múlt a sikerük, de büszke vagyok rá, hogy hozzájárulhattam az útjukhoz.

Emellett büszke vagyok arra is, hogy lehetőségem volt Amerikában tanulni. Két hetet töltöttem kint egy edzőtáborban gyerekekkel, ami hatalmas élmény és fontos része lett a sportolói pályafutásomnak. Cantonban (Ohio) lehettem, ahol az amerikai foci született – ez az út igazán sokat adott nekem, mind szakmailag, mind emberileg.

Képek: Perlaki István archív

MEGOSZTÁS