Ahogyan minden évben, úgy idén is a 2004-ben újjáépült Országzászlónál gyűltek össze az emlékezők Kiskőrösön.
15 évvel ezelőtt nyilvánította az Országgyűlés június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává, Kiskőrösön már két évtizedes hagyománya van az évforduló megünneplésének.
Szedmák Tamás képviselő, az önkormányzat Kulturális, Turisztikai és Sport Bizottságának elnöke köszöntötte a megjelenteket.
Felidézte a 2004-ben újjáépült Országzászló történetét:
1934-ben épült az eredeti emlékhely, azonban ezt a 60-as évek városfejlesztése során elbontották, végül csak közadakozásból épülhetett újjá 2004-ben a Kiskőrösi Polgári Kör aktív tagságának köszönhetően.
A Himnuszt ezúttal Váczi-Wachsmann Ildikó, Hőgye-Kis Gyöngyi és Ocskai István énekesekkel közösen énekelték el, majd Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele című versét szavalta el Szedmák Tamás.
A megemlékező beszédet ezúttal Pivarcsiné Raffai Enikő, a KEVI Petőfi Sándor Gimnázium tanára mondta el:
„105. alkalommal érkezünk el ehhez a naphoz, amikor egy nemzet – mi, magyarok – lehajtott fejjel, de egyenes derékkal állunk meg az emlékezés pillanatában. A mai nap nemcsak a történelem naptárába vésődött bele – hanem a szívünkbe, az identitásunkba, a családi történeteinkbe is. A trianoni békeszerződés, amelyet 1920. június 4-én írtak alá Versailles mellett, a Nagy-Trianon palotában, nem csupán határokat rajzolt újra Európa térképén – hanem életeket, sorsokat, nemzedékeket szakított szét.
Az egykori Magyar Királyság 325 ezer négyzetkilométernyi területéből alig 93 ezer maradt meg. Ez több, mint 70%-os területvesztés. De még ennél is súlyosabb, hogy közel 13,3 millió ember került új határok mögé, idegen országok állampolgáraivá váltak egyik napról a másikra, anélkül, hogy elmozdultak volna otthonukból. Köztük több mint 3 millió magyar – akik továbbra is magyarul álmodtak, magyarul imádkoztak, és magyarul sírtak az új zászlók alatt.
A legújabb kutatások, például a 2024-ben megjelent Trianon Enciklopédia, rávilágítanak arra, hogy ezek az adatok messze túlmutatnak a száraz statisztikán. Több mint 1 400 olyan település került a határon túlra, ahol a magyarság volt többségben. Ezek nem pusztán földrajzi pontok – hanem családi otthonok, iskolák, templomok, temetők. Életformák, amelyekben a magyar kultúra élt és lélegzett.
Erdélyben több mint 1,6 millió magyar maradt, Felvidéken több mint 1 millió, a Vajdaságban mintegy 500 ezer, Kárpátalján közel 180 ezer. Az őrségi és Burgenlandi területeken is jelentős magyar közösségek voltak.
A trianoni döntés megcsonkította a gazdaságot is:
– a vasútvonalak 62%-át,
– az erdők 88%-át,
– és szinte az összes bányát elveszítettük.
Selmecbánya, Körmöcbánya, Déva, Brassó – ezek ma már nem magyar földek, de a magyar történelem részei örökre.
De ami még nagyon súlyos volt, hogy falvakat, városokat vágott ketté a határ: A kút és a ház közé került a határ, a templom tornyát hagyták az egyik oldalon, a temetőt a másikon, a település egyik részen maradt a vasútállomás, a másikhoz került az odavezető vasútvonal. Ilyen települések például: Komárom, Sátoraljaújhely, Bánréve.
És mégis, az újabb kutatások nem csupán a veszteségről szólnak. Hanem azokról is, akik nem adták fel.
Ablonczy Balázs szerint a trianoni trauma nem bénította meg teljesen a magyar nemzetet – sőt, sokakat éppen a veszteség tett elkötelezetté a kultúra, a közösség, az identitás megőrzésében.
Bencsik Péter kutatásai pedig kimutatták, hogy a határ menti régiókban folyamatos volt a magyar jelenlét, még akkor is, ha hivatalosan el akarták nyomni.
A szívhez szóló rész nem a veszteség méretében rejlik, hanem abban, ahogyan túlélte ezt a nemzet. Amikor egy nagymama Székelyföldön magyar mesét mondott unokájának, amikor egy tanító Kárpátalján titokban magyar nyelvű füzetet adott a gyereknek, amikor egy család Pozsonyban csendesen, de magyarul énekelte az adventi dalokat – akkor nem történt más, mint hogy a magyar lélek nemet mondott a véglegességre.
Ez a lélek élteti ma is a Nemzeti Összetartozás Napját. Mert ma már tudjuk: a nemzet nem a határon múlik.
A nemzet a nyelvben, a kultúrában, a dalban, a versben, az emlékezésben él. És ott él minden magyarban.
Trianon után élni kellett. De nem akárhogyan: emelt fővel.
Megtanultuk, hogy az identitás nem térképen dől el. Megtanultuk, hogy az összetartozásban erő van. Megtanultuk, hogy a fájdalomból születhet közösség.
És ezért ma, 105 év múltán, nem csak gyászolunk. Hanem megerősítjük azt, amit Trianon nem tudott elvenni: a hitünket egymásban.”
A műsor a Kiskőrösi SZÓ-LA-M Alapfokú Művészeti Iskola ifjúsági csoportjából megjelent táncosok produkciójával folytatódott: Suba Kira – Urbán Márk, Gellért Emma – Szabó Ferenc párosok szilágysági táncokat adtak elő.
A műsor részeként Váczi-Wachsmann Ildikó, Hőgye-Kis Gyöngyi és Ocskai István énekesek elénekelték a Kormorán: Ki szívét osztja szét című dalát, majd a közös éneklés keretében előadott Székely Himnusz zárta az eseményt.
Koszorút helyezett el Kiskőrös Város Önkormányzata nevében Gmoser István alpolgármester, valamint Szabó Adrián önkormányzati képviselő. A Kiskőrösi Polgári Kör nevében Matusik Istvánné és Zoboki Lajos koszorúzott.
Az Erdélyből és a Felvidékről elüldözött Csejtei és Takács családok emlékére Takács Gábor koszorúzott.
A Kiskőrösi Szent József Plébánia képviseletében Tóth Tibor atya helyezte el a megemlékezés koszorúját.
„Trianon fáj. Még mindig.
De már nem bénít, nem némít. Tanít.
Tanít emlékezni. Tanít megbecsülni azt, ami még megmaradt. És tanít újraépíteni, újragondolni, újrateremteni – nem a múltat, hanem a közös jövőt. Emlékezzünk ma nem haraggal, hanem méltósággal.
Nem a térképet nézve, hanem egymás szemébe tekintve.
Mert mi – határon innen és túl – egy nemzet vagyunk.”
Szöveg idézetek: Pivarcsiné Raffai Enikő
Fotók: Csatai Ede
Fotógaléria:
Chinese (Traditional)
English
German