A Kiskőrösért Klub egy kötetlen beszélgetésre invitálta az érdeklődőket 2025. november 25-én, kedden a Revaló Pál Közösségi Központba, ahol ezúttal az irodalom és a történelem kapta a főszerepet. Szedmák Tamás beszélgetőtársa Bán Mór regényíró volt. A rendezvény előtt a híres Hunyadi-sorozat szerzőjével készítettünk interjút.
Gyerekként milyen könyvek, történelmi korszakok vagy karakterek formálták leginkább az érdeklődését?
- Mi úgy nőttünk föl, hogy rengeteg indiánregényt olvastunk, ez ma már annyira talán nem menő. Cooper indiánregényeit, Karl May és Verne Gyula regényeket, rengeteg ifjúsági és sok történelmi regényt. Mi még Delfin könyveket olvastunk, a lányok szerintem Pöttyös könyveket és Csíkos könyveket. Én mindig azt szoktam mondani, hogy mi ezzel vitézkedünk, hogy bezzeg mi milyen sokat olvastunk. Valójában annyival volt könnyebb dolgunk, hogy nem volt internet vagy számítógép, volt másfél tévécsatorna, az is nagyrészt nézhetetlen, tehát könnyű volt így olvasni, mert más nem nagyon állt rendelkezésre szórakozásként. Azt tudom, hogy akkoriban az ifjúsági regények százezres példányszámban jelentek meg, tehát nagyon-nagyon sokan olvasták őket. Kalandregények, fantasztikus regények és nagyon sok történelmi-ifjúsági regény is napvilágot látott, mi ezeket imádtuk, úgyhogy nekünk egy ilyen elég széles és sokszínű paletta állt rendelkezésre. Tulajdonképpen az, hogy később íróként is a történelmi regény felé fordult a figyelmem, ennek köszönhető. Ha akkoriban nem olvastam volna sok történelmi regényt, akkor valószínűleg ez soha nem alakul így.
Mi volt az a pont, amikor eldőlt, hogy nemcsak olvasni, hanem írni is szeretne?
- Ez meglehetősen korán eljött kényszerből nyolcadikban, mert én 14 évesen sajnos nem úgy alakítottam a magyar érdemjegyemet, ahogy kellett volna. Egy kétségbeesés szülte döntéssel kitaláltam egy kiváló tervet, hogy ha írok tanév végéig egy regényt, akkor megkapom a négyest magyarból. Ez sikerült is, bár nem regényt írtam, hanem egy hosszú novellát, amit folytatásban hozott le a Petőfi Népe. Ez nagyon régen, 1983-ban volt és tulajdonképpen így indult. Akkoriban a megyei napilapok nagyon nagy példányszámban jelentek meg, szerintem Kiskőrösön is még akkor olvasták a Petőfi Népét. Én úgy emlékszem, hogy a ’80-as években ez olyan 50-60 ezer példányt jelentett Bács-Kiskun megyében, tehát óriási szám. Nagyon nagy sikerélményt és motivációt adott. Ettől függetlenül nem akartam író lenni. Csak jóval később jutott eszembe, hogy milyen klassz volt egy történetet létrehozni, és azért azt a sikerélményt nem felejti el az ember, úgyhogy nekem ilyen nagyon korai élményből indult tulajdonképpen.
Milyen kutatási munka előzte meg egy-egy Hunyadi-kötet megírását?
- Azt hittem, hogy kevesebb kell, tehát én 1 évet szántam erre, amiből lett 10 év és akkor még el sem kezdtem írni a könyveket. Nyilván a történészek által írott tanulmányokat kell nagyon alaposan átolvasni, ez az alap egy történelmi regény esetében, de azon kívül nekem szép lassan összeállt, hogy sajnos sokkal többre van szükség. Ott van a gasztronómia, mit ettek akkoriban, hogyan étkeztek. Villát például ekkor még nem használtak, az Mátyás korában jött divatba. Hogyan öltözködtek, milyen ruhákban jártak, milyen anyagokból készültek a ruhák, milyen volt a lábbelijük. A fegyverviselés kapcsán milyen fegyvereket használtak. Hogyan zajlott egy csata, hogyan nézett ki a valóságban, nemcsak ahogyan a filmélményekből ezt gondoljuk. Fontos a viselkedésmód, hogy milyen a viszony mondjuk egy jobbágy-földesúr, egy apród és az úr viszonylatában. Arra jöttem rá, hogy nagyon-nagyon sok mindenbe bele kell kóstolni ahhoz, hogy íróként egy kicsit biztonságban érezze magát az ember, hogy ezt akkor nagyjából ismerem. Ilyen szempontból ez egy kemény és egyszemélyes műfaj. Nagyon komoly rendszerezést is igényel, hogy melyik információt hol találom, és nekem ezt menet közben kellett kialakítani, mert nem is gondoltam volna, hogy mennyi minden kell majd hozzá.
Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sokan megkérdezték már ennek a sorozatnak a történetével kapcsolatban, hogyan is kezdődött, de biztosan vannak olyanok, akik még nem tudják. Miért pont Hunyadi János?
- A legnehezebb döntés az volt, hogy műfajt váltsunk. Korábban ugyanis fantasztikus irodalommal foglalkoztam, sci-fi-vel és fantasy-vel. Olvasóként imádtam a történelmi regényeket. Idővel megváltoztattam az álláspontomat és eljutottam oda, hogy jó lenne olyan történelmi regénysorozatokat írni, amelyek a magyar történelem különböző korszakait dolgozzák fel. Nem egy-két kötetben, hanem akár tíz vagy még több kötetben, ugyanis olyan sorozatok nem voltak a piacon. Ez akkoriban egy nem létező kategória volt és sikerült fölpiszkálni a kiadók érdeklődését, akik elmondták, hogy nem azért nem adnak ki ilyeneket, mert nem szeretnének, hanem mert nem írnak ilyen műveket a szerzők. Tehát megvolt az elhatározás, és hogy miért pont a Hunyadi-korszak, az még nehezebb ügy volt. Nagyon gazdag a magyar történelem, bármelyik évszázad alkalmas arra, hogy akár egy ilyen sorozat alaptémáját szolgáltassa. Szerintem nagyon sok fiatal emlékezetében ez egy olyan hősi korszak, ami mégiscsak olyan karaktereket mozgat, mint Hunyadi János, Mátyás király, tehát ők a nemzeti mitológia részei. Még azzal együtt is, hogy például Mátyásnál a mesékből és mondákból ismert képe nem ugyanaz, mint a történelmi valóság, és ez egy nagyon izgalmas kérdés. A másik ok pedig az volt, hogy ez egy családtörténet. Mondjuk az Árpádoké és az Anjouké is, de annyiban különös talán a Hunyadi család felemelkedése, hogy ők nem uralkodói dinasztia voltak. Hunyadi János szinte a semmiből emelkedett föl a történelem színpadára, és olyan karriert futott be, ami azért elég ritka még a középkori Magyarországon is. Engem ez megragadott, és az még inkább, hogy ennek a kiváló katonának, ám de írástudatlan lovagnak a fia tulajdonképpen Európa egyik legműveltebb uralkodója lett. Nagyon izgalmas volt a harmadik nemzedék, Corvin János és kora, akiről nagyon keveset tudunk. Ő ellentétben édesapja és nagyapja sztorijával, egy ismeretlen karakter. Akkoriban még azt gondoltam, hogy ennek a három nemzedéknek a történetét tíz kötetben meg lehet írni, ez nem sikerült.
Mennyi a fikció benne és mennyi a történelmi valóság? Melyik volt fontosabb?
- A történet a fontos. Ezt mindig el kell mondani, hogy a történelmi regény műfaji besorolását tekintve fikció, ugyanis minden regény az. Minden regény a szerzője látásmódját tükrözi és nem úgy működik, hogy mennyi benne, ugyanis ez változó tényező, ha úgy vesszük. Például Hunyadi fiatalkoráról a történészek nagyon keveset tudnak, nincs róla forrás. Nem tudjuk, mikor és hol született, a származásával kapcsolatban viták vannak. Nagyon-nagyon sok tényezőt a történészek nem azért nem mondanak el, mert titkolják, hanem mert senki nem tudja. Nyilván ezeket a fehér foltokat egy regényben ki lehet és ki is kell tölteni. Egy regényíró nem mondhatja azt, hogy „Bocsánatot kérek, Hunyadi János fiatalkoráról nem tudunk semmit, úgyhogy ezt most átugorjuk”. Ellenben a későbbi életszakaszairól, amikor ő már megjelent a történelem színpadán, hadjáratokat vezetett, kormányzóként működött, arról már nyilván sokkal többet tudunk, ott nem kell fikciós elemeket olyan mértékben mozgatni. A másik pedig az, hogy minden regénynek – a történelmi regényeknek is – vannak fiktív karakterei. Mindig azt a példát mondom el, hogy volt, aki az egri várnál Cecei Éva nyomát kereste, hogy hol volt az ostrom során és elkeseredve hallotta ott a muzeológusoktól, hogy Cecei Éva soha az életben nem létezett, ő egy kitalált regényfigura. A regényekben vannak fiktív karakterek és vannak létező, valaha élt szereplők, akikről egyébként sokkal kevesebbet tudunk, mint azt feltételezzük. Ez nemcsak a külsejükre igaz, hanem igazából a viselt dolgaikkal kapcsolatban is. A krónikákban sem ugyanazt olvashatjuk, attól függ, ki írta és milyen szempontból, szerette-e a Hunyadiakat vagy gyűlölte, így bizony még a tényanyag sem feltétlenül egyezik. Ez egy nagyon izgalmas változó, de alapvetően a történelmi regény célja az, hogy olyan mértékben jelenítse meg a történelmi tényeket és elegyítse regényes elemekkel, hogy ez megszerettesse a korszakot és közelebb vigye az olvasóhoz.
Annak idején óriási siker volt ez a regénysorozat, amit most talán fölülírt a televíziós sorozat. Megnőtt az érdeklődés újra a könyvei iránt?
- Az a helyzet, hogy sokkal többen néznek tévét, mint ahányan olvasnak, tehát ez egy kiszámítható modell volt. Nagyon reméltem, hogy jó lesz a tévésorozat és azt a célt el fogja érni, hogy nem rombolja le azt a mítoszt, amit azért egy viszonylag széles olvasóközönség számára a regények fölépítettek. Elmondhatom, hogy nagyon jelentős mértékben megnőtt a regénysorozat olvasóinak a száma. Rengeteg olyan olvasó van, aki nem is hallott róla korábban. Tetszett neki a filmsorozat, többször megnézte és aztán rájött, hogy ezt érdemes elolvasni. Volt, aki az egykötetes változattal kezdte, és utána belevágott a teljes sorozatba. Egyelőre 12 kötet jelent meg a nagy sorozatból, még kettő hátra van, és nem kevesen néhány hét alatt végeztek is vele, ami valami elképesztő teljesítmény. Úgyhogy szerencsére igen, megnőtt az olvasási kedv is.
Mennyire szólhatott bele a filmbe, a sorozatba? Mennyire kérték ki a véleményét?
- Kénytelenek voltak, mert borzasztóan nehéz dramaturgiai feladat állt előttünk. Amikor elkezdtük a forgatókönyvek írását, akkor szerintem 9-10 kötet volt készen és tudtuk, hogy még jónéhány lesz. Ez magyarul azt jelentette, hogy 5-6 ezer oldalnyi regényből kellett 10 epizód forgatókönyvét megírni. Ez borzasztó nehéz, öt évadot könnyebb lett volna elkészíteni. Mivel lassan 25-30 éve foglalkozom ezzel a korszakkal, sok mindent megtanultam és tudtam segíteni az íróknak. Kezdetben az volt a feladatom, hogy azokat a döntéseket segítsem alátámasztani, amelyek arról szólnak, hogy ha így alakítjuk a történetet, akkor hogy működhet vagy ha ezt a karaktert kihagyjuk, akkor mi lesz. Aztán bevonódtam és a végén társszerzőként fejeztem be ezt a két és fél éves munkát. Beleírogattam, de ez egy nagyon érdekes és izgalmas kreatív folyamat volt, én nagyon élveztem. Azt azért meg kell mondanom, hogy ha én producer lennék, nem biztos, hogy engedném a regényírókat beleszólni. Itt nyilván ezt a folyamatot segítette, hogy ebben a csapatban én ismertem legjobban magát a történelmi korszakot, magát a művet, bár sok mindent időnként elfelejtek a saját regényeimből is, de ez egy izgalmas és változó folyamat volt, aminek a végén tulajdonképpen társforgatókönyvíróként zártuk ezt a folyamatot. Én végtelenül élveztem, ez egy nagyon jó, izgalmas néhány év volt.
Az a karakter, amit a filmben láthatunk megfelelt annak, ahogyan Ön megálmodta vagy megírta a sorozatban Hunyadi karakterét? Elégedett volt azzal?
- Külsőre nem 100%-ban így képzeltem el, de sok karakterrel voltam így. Sem Újlaki, sem Cillei az én képzeletemben nem egészen ilyen, de azt gondolom, hogy kiváló munkát végeztek a castingos kollégák. Olyan színészeket találtak ezekre a szerepekre, akik először engem győztek meg, utána pedig szerencsére a közönséget is. Ez olyannyira erős impulzus egyébként, hogy én most azon kapom magam – de valószínűleg ez természetes folyamat -, hogy miközben írom a következő kötetet, tulajdonképpen már az én fejemben is ezek a színészek, ezek az arcok jelennek meg. Ez gondolom olyasmi lehet, mint hogy ha valaki újraolvassa az Egri csillagokat. Dobó Istvánt mégiscsak Sinkovits Imreként látjuk magunk előtt, de millió példát hozhatnánk, ezzel nincsen gond. Én nagyon elégedett voltam a színészekkel, azt gondolom, hogy kiváló csapatot sikerült összeszedni.
Említette, hogy még két könyv hátravan a Hunyadi-sorozatból. Most éppen min dolgozik?
- Már jóideje nem jelent meg újabb kötet. Nyilván a filmmel kapcsolatos munkák és különböző feladatok is késleltették, van egy civil munkám, írok másféle könyveket is, tehát egy kicsit most ideje lesz újra belehúzni. Tavaszra tervezzük a 13. kötetet, ami az utolsó előtti ebben a sorozatban, és akkor hátravan még a nagy, utolsó felvonás, ami értelemszerűen Nándorfehérvár ostroma. Jelezném, hogy ez csak a Hunyadi-sorozat vége. Az ígérethez híven ugyanott folytatódik a Mátyás királyról szóló sorozat, tehát még rettentően sok írnivaló van hátra.
Úgy tudom, hogy jelent meg Kinizsi fiai címmel egy képregény is. Ezzel szeretne esetleg egy új irányvonalat elindítani a történelmi ismeretterjesztés kapcsán?
- A fekete sereg sorozat nyilván kapcsolódik ehhez a Hunyadi történetkörhöz, de nem a Mátyás-regények része. Az egy olyan koncepció alapján indult el, hogy a nevezetes, Mátyás király által vezetett fekete seregnek a különböző hadjáratai, csatái jelenjenek meg olyan történetekben, amelyeket mi abszolút nem ismerünk. Engem az döbbentett meg, hogy ez a magyar hadtörténet egyik legszebb időszaka, és elképesztően keveset tudunk róla. Ez egy ilyen szándék volt, és valóban egy regény és egy képregény jelent meg eddig, úgyhogy azt is minél gyorsabban folytatni kell, mert szerencsére nagyon sokan elolvasták és várják a folytatást.
Úgy tudom, hogy Ön eredetileg rajz- és történelemtanár. Ennek a képregénynek az illusztrálásában részt vett valamilyen szinten?
- Sajnos nem. Eredetileg egyébként föl sem merült annak a lehetősége, hogy író legyek, én képregényrajzoló szerettem volna lenni. Nagyon szerettem a képregényeket, jól is rajzoltam állítólag, de ennyire azért nem. Imádom a grafikus műfajokat, és tulajdonképpen a filmkészítésben is annyi számítógépes grafikai eljárás van, hogy ez már ott is elemi követelmény. Nagyon szerettem volna, hogy ha egy ilyen sorozat elindul, mint A fekete sereg, akkor ne csak regények szülessenek, hanem legyen néhány olyan könyv vagy kiadvány, ami más módon mesél – képekben, képregényekben egész pontosan. Ez is egy része ennek a folyamatnak, és azt remélem, hogy ezek a különböző műfajú dolgok lefedik a különböző generációk érdeklődési körét. Van meseregény-sorozat Hollófiak címmel, A fekete sereg, a Hunyadi-regények, majd a Mátyás-regények. Emellett van még tervem, ami ebben a korszakban játszódik, plusz a képregények, a filmek, a tévésorozatok, illetve van egy rádiójáték-sorozat, amiből már lassan 100 rész készült el, így különböző médiumokban is szépen egymásra épülő módon alakul ez a mondakör vagy ez a történetkör.
Mik a legnagyobb kihívások, amikor történelmi hőst kell emberközeli módon ábrázolni?
- Éppen az, hogy emberközeli módon kell ábrázolni. Mindannyiunknak van egy elképzelése mondjuk István királyról vagy Hunyadi Jánosról, bárkiről. Látjuk a szobraikat, kialakul bennünk egy kép a tanulmányokból és a művészeti alkotásokból. Mátyás királyról főleg ez a mesék-mondák képe. Egy regénynél nagyon nehéz az, hogy őket ne szoborként, ne kikezdhetetlen és minden szempontból szentként ábrázoljuk. Ők is hús-vér emberek voltak, valószínűleg voltak gyarlóságaik, emberként viselkedtek, hibáztak, tévedtek. A források alapján úgy kell összerakni a képet, hogy ha az olvasó elolvassa bármelyik regényt, akkor ne az legyen a benyomása, hogy ő tényleg egy nagy történelmi figura, hanem egy hús-vér ember, aki később történelmi figurává vált. Ez a hús-vér emberi valóság az, ami szerintem írói szempontból a legnehezebb. A történészeknek nem probléma, mert ezzel nem kell küszködniük. Ők nem regényhősöket alkotnak, hanem a történelmi karakterrel foglalkoznak.
Volt olyan magyar vagy külföldi szerző, akinek munkásságát különösen nagyra becsüli, és hatott is Önre?
- Jókai és Gárdonyi a magyarok közül, talán a két legerősebb. Külföldiek közül Robert Merle francia író és Mika Waltari finn író. A modern szerzők közül is nagyon sok, különböző műfajok és fajsúlyú művek. Vannak nagyon komoly, veretes, irodalmi értékű művek és én szeretem a kalandregényeket is. Vannak történelmi krimik, én azokat is imádom. Vannak olyan történelmi regények, amelyek inkább a military részével foglalkoznak, a hadjáratokkal, a csatákkal, én azt is szeretem. Sőt, női szerzők nagyon sikeresek történelmi regényekkel. Kimondottan női szemszög alapján írnak meg egy-egy korszakot. Az pedig nagyon érdekes férfi olvasók számára is, mert a történelmet általában férfiak alakítják, de ott vannak mellettük a királynők, a gyerekek, a lányok, a húgok, és elképesztő ezeket olvasni. A Hunyadi korban is a legkeményebb karakterek a női karakterek. Akkor is, ha nem ők viselik a koronát vagy a hadvezéri palástot. A Hunyadi történetben ott van Szilágyi Erzsébet vagy Szentgyörgyi Cecília, aki a galambóci csatában gályákat vezetett és harcolt. Ezek elképesztő karakterek és nem gyakori azért a középkornak ebben a részében, hogy ilyen sztorikkal találkozunk. Ők is hús-vér emberek voltak, és nagyon érdekes megragadni a karakterüket, hogy milyenek lehettek valójában.
Férfiként hogyan tudta a női karakterek szerepébe képzelni magát és úgy megírni a történetüket?
- Szerintem egy írónak szüksége van egy nagyon mély beleérző képességre, teljesen mindegy, hogy férfi karakterről, gyerekről vagy nőről van szó. Elképzelni a gondolatvilágát, a helyzetét, hogy milyen mozgástere volt akkor. A legfontosabb az életismeret. Bármennyire egy sok évszázaddal ezelőtti korszakról beszélünk, szerintem az tud jó regényt írni bármilyen műfajban, aki ismeri az életet, ismer sok női és férfi karaktert, mert az az igazság, hogy azért az emberek sokat nem változtak és ugyanolyan karakterek köszönnek vissza egyébként a középkorban is, akiket mi magunk is ismerünk. Lehet, hogy kevesebbet csapkodnak baltákkal vagy pallosokkal, de maguk az emberi motivációk szerintem teljesen ugyanolyanok.
Ön az egyik legismertebb kortárs történelmi regényíró. Mit tart a legfontosabb felelősségnek akkor, amikor a történelemről ír a szélesebb közönségnek?
- Azt, hogy aki kézbe veszi a könyveimet és elolvassa, az ne csak a könyveket szeresse vagy olvassa, hanem nyisson a történelem felé. Az én feladatom, hogy a regényeken és a filmeken keresztül megszerettessem a történelmet. Egyrészt ez a mi történelmünk, másrészt pedig mindig azt éreztem, hogy valahol szégyen, hogy nem ismerjük elég mélységben a saját történelmünket. Amikor anyagot kezdtem gyűjteni, az első ilyen elképesztő élményem az volt, hogy „Úristen, ezekről miért nem tanultunk? Ezek nagyon jó történetek, nagyon érdekes figurák. Miért nem tudtunk erről többet?”. Én ezt a fajta felfedezést próbáltam továbbadni az olvasóknak, hogy a történelem nem unalmas. Sokkal izgalmasabb, mint gondolnánk, csak megfelelő módon kell tálalni. A felelősségem az, hogy mindig tudatosítsam, hogy ezek a regények – történelmi regények, filmek, sorozatok – nem dokumentumalkotások, tehát nem szakmunkák, hanem regények és filmek. Ha fölkeltik az érdeklődését az olvasónak vagy a nézőnek, akkor megtalálja a legrövidebb utat egyébként a tudományos részhez és a történettudományos részhez is. Szerintem ez nem is felelősség, inkább küldetés.
Fotógaléria:
Fotók megtekintése (43 db kép)
