Vannak találkozások, amelyek után az ember másképp néz a saját életére. Vannak mosolyok, amelyekben benne van egy egész évszázad minden könnye és kacagása. Most egy ilyen mosollyal találkoztam, mikor beléptem Éva néni otthonába, ahol két lánya, Éva és Enikő, valamint unokája, Ági fogadott, azonnal éreztem: itt nem csak egy születésnapot ünnepelnek: itt az Élet diadalát ünneplik. Erdélyi motívumok, ízek illata lengte be a szobát, az asztalon pedig ott várt az elmaradhatatlan, legendás Zayzon-csepp – a család saját pálinkája, amiben benne van a föld ereje és az ősök szeretete.
Páll Éva néni januárban lett százéves. Az első gondolatom, hogy Éva néni ma is gyönyörű, a bőre, a mosolya, a tekintete, ha most ilyen szép, milyen lehetett fiatalon? Mosolya nemcsak az arcán van jelen, hanem a mozdulataiban, a szavaiban, a tekintetében. Beszélgetés közben versek, énekek bukkannak fel emlékeiből, mintha mindig kéznél lennének. Aki találkozik vele, nemcsak egy százéves asszonyt lát, hanem egy életigenlést, amely ritka, és amelyből tanulni lehetne.
1926-ban született Erdélyben, Illyefalván, egy a festői erdélyi faluban nőtt fel, Brassó és Sepsiszentgyörgy között. Értelmiségi családba érkezett, ahol a tudás és a tartás alapvetés volt. Szép, nagy lakásban éltek, szolgálót tartottak, biztonságos, szeretetteljes világ vette körül. Édesanyja a debreceni Dóczy Intézetben nevelkedett, aki rokonságban állt a nagy világutazóval, Kőrösi Csoma Sándorral. Édesapja a magyar királyi honvédség tisztjeként szolgált.
A gondtalan gyermekkor azonban csak az házuk falai között valósulhatott meg és az is hamar a múlté vált. A történelem viharai nem kímélték: édesapja az első világháborúban olasz fogságba esett, onnan tüdőbetegen tért haza, és fiatalon meghalt, a kis Évi ekkor mindössze tizenkét éves volt. Néhány évvel később édesanyja is követte őt, ő pedig fiatal lányként szülő nélkül maradt.
Iskolás éveinek első emlékei a Bornemissza-kúriához kötődnek még az 1930-as években, ahol a „Scoala primara de stat” működött. Nem iskolának épült, később toldozták-foltozták tantermekké. Az udvaron baromfik szaladgáltak, egy osztálytársa, aki történetesen az udvaron lakó Bakó Ferenc igazgató fia volt, minden reggel várta, hogy megvédje a libák támadásától. Volt román tanítónő, aki nem beszélt magyarul, és voltak magyar gyerekek, akik nem értettek románul. Hideg volt a teremben, félelem és kiszolgáltatottság – ha ködösen is, de ezek az emlékek ma is élnek benne.
A négy elemi után Sepsiszentgyörgyre került, a Székely Mikó Kollégiumba, majd Nagyváradon tanult a tanítóképzőben. Tanulmányait végül 1944-ben, a háború miatt Sepsiszentgyörgyön fejezte be. A második világháború idején már nem voltak szülei. Fiatal nőként nem maradhatott egyedül: bátyja, Tibor, aki a hadseregben szolgált, őt és a nagymamát a sereghez vitte bújtatni. A nagymama néhány hét után feladta, Éva azonban ezt az időszakot is belső nyugalommal élte meg. Amikor hazatértek, a családi házat kifosztva találták: nem volt cserép a tetőn, elvitték a bútorokat, a ruhákat, még a csizmáját is, amit Budapestről hozatott. Panasz azonban ekkor sem hagyta el a száját.
1945 után fiatal tanítónőként tért vissza Illyefalvára. Tele volt lelkesedéssel, hittel, munkakedvvel, élete volt a tanítás, szeretettel, türelemmel, mosollyal és kedvességgel állt a gyerekekhez. Itt ismerkedett meg Páll Domokossal, a falu tanítójával. Domokos kiváló zenész volt, zongorázott, kántorként szolgált, ő vezette az énekkart. A gyerekek szinte drukkoltak, hogy a szép, mindig kedves tanító néni és a szép tanító bácsi egymásba szeressenek. Így is lett. Éva néni huszonegy évesen ment férjhez Erdélyben, és ötvenkét évig éltek boldog házasságban. Két lányuk született, Enikő és Éva, akikkel a mai napig nagyon szoros és szeretetteljes anya-lánya kapcsolat van.
A zene végigkísérte az életüket. Kóruspróbák, fellépések, versenyek követték egymást. Férje vezetésével számos első helyezést értek el, melyekkel világmegváltó lehetőségekhez juttatták, a nyert két szekér könyvekből Illyefalván könyvtárat alapított, sőt egy mozigépet is nyert – így lett mozi a faluban. A zene, a kultúra, a közösség összetartó ereje mindennap jelen volt az életükben.
Éva néni Trianon után született, megélte a román királyi világot, majd 1940 és 1944 között a visszacsatolt magyar éveket, a II. világháborút, később a kommunizmus visszatérését, Ceaușescu diktatúráját, a besúgórendszerrel, a félelemmel és a kettős élettel együtt – mindezt úgy, hogy közben megőrizte belső szabadságát, derűjét és emberségét.
Jómódú falusi családból származott, ami a kommunizmus idején már nem előnyt, hanem bélyeget jelentett. A földdel rendelkezőket megbélyegezték, kerítésekre írták ki: „Itt kulák lakik, ne higgy neki!” Férje református kántortanítóként különösen gyanúsnak számított, első gyermekük Enikő csak egyéves volt, amikor büntetésből elhelyezték őket saját otthonukból.
Tanítónak lenni akkor nemcsak a gyermekek tanítását jelentette. Kultúrmunkát, agitációs feladatokat kaptak, forradalmi dalokat kellett tanítaniuk. Éjszakákba nyúlóan írták a vázlatokat, amelyeket reggelente alá kellett íratni. A hitet otthon megélték, de kifelé hallgattak. Gyermekei már egészen kicsi korban megtanulták, miről lehet beszélni, és miről nem. Volt karácsony, amikor besötétített ablakok mögött este feldíszítették a fát, megünnepelték az ünnepet, majd azonnal lebontották, eltüntettek minden nyomot, mert másnap reggel ellenőrzés érkezett a házukba.
Két kislányukat gyakran egyedül hagyták esténként. Hatéves gyerekek feküdtek le magukban, míg a szülők próbára, gyűlésre, kötelező rendezvényre mentek, nem volt választásuk a rendszernek meg kellett felelniük. Mégis: a család összetartott. Éva néni imádta a gyerekeket, naplót vezetett egész életében, három nyelvet tanult. A versek és a zene mindig menedéket jelentettek számára. Tanulmányai során Kodály Zoltánnal is találkozott, Petőfi pedig a mai napig a kedvence.
1988-ban lánya, Éva és férje, dr. Zajzon Gábor – izsáki állatorvos – Magyarországra költöztek, mert Erdélyben az élet ellehetetlenült. Négy évig Kiskunfélegyházán éltek, majd 1992-ben Izsákra költöztek. Gyermekeik csak hónapokkal később követhették őket. Éva néni 2000-ben veszítette el férjét, és ekkor, 74 évesen döntött úgy, hogy maga mögött hagyja egész addigi életét, és Magyarországra, Izsákra költözik lánya Éva és unokái után.
Azt mondják, öreg fát nem lehet átültetni. Éva néninek mégis sikerült. Izsákon szeretetteljes barátságokat kötött, közösségre, új otthonra talált. Járt színházba, koncertekre, a könyvtár lett az egyik kedvenc helye. Nyolcvanévesen Párizsba utazott, és ő tolmácsolt a barátnőinek, franciául kérve a kávét. Ma is társasági ember: olvas, rajzol, kézimunkázik, rejtvényt fejt, verseket és énekeket idéz fejből, és amikor teheti, eljár a nyugdíjasklubba. Nemcsak ő talált második otthonra Izsákon, hanem lánya, Éva és néhai férje, dr. Zayzon Gábor székely állatorvos is, akit szakmai tudása, embersége és tartása miatt a város lakói mély tisztelettel öveztek; bíztak benne, és szeretettel emlékeznek rá. Enikő lánya Kolozsváron él, ám amikor teheti, hosszabb időre is hazalátogat édesanyjához. Éva nénit négy unoka és hét dédunoka veszi körül, 100. születésnapját pedig csaknem a teljes család jelenlétében ünnepelhette Izsákon.
A hosszú élet titkáról szerényen beszél. Egészséges étkezés, természetes alapanyagok – de legfőképpen a gondolkodás módja. Nem panaszkodni, hanem meglátni a jót. Nem régen egy ködös novemberi reggelen, amikor lánya bosszankodott a napsütés hiánya miatt, Éva néni csak ennyit mondott: „Drága Évikém, ez is szép. Itt vagyunk együtt a jó meleg szobában.”
Kétezres évek óta messzire szakadt szülőfalujától, de – ahogy emlékezésében írja – az arcok, a hangok, az illatok itt vannak vele. Páll Éva néni élete rendkívül gazdag és felemelő példája annak, hogyan lehet a történelem viharai között is emberséggel, pozitivitással, derűvel és tartással élni. Száz évének története nemcsak egy hosszú élet krónikája, hanem olyan tapasztalatok sora, amelyekből ma mi mindannyian tanulhatunk: a család szeretetéről, a hitről, a kitartásról és az élet iránti mély tiszteletről.
