Vannak történetek, melyek hosszabb borozgatás után, esetleg éppen egy kocsma mélyén kerülnek elő. Kiváltságos a kör, amely ezeket hallja. Sőt: maga a hallgatóság is meghatározó ilyenkor, hiszen a mesélő mindenképpen úgy igazítja az elbeszélés fonalát, hogy megfogja a közönséget. És hogy kik ezek az emberek? Ők azok, akik nem igazán tartoznak a legelitebb körbe… De ez ugyebár egyáltalán nem baj!
A most lejegyzett interjú alanya egy negyvenes éveinek derekán járó férfiember. Építőipari munkás – bár életében sok minden egyéb is volt már. Már régóta ismerem, de beszélgetni most ültünk le először – egy véletlen folytán. Mivel története sok szempontból kritikus (és egyben tanulságos is), ezért neve elhallgatását kérte.
– Hogyan lettél vendégmunkás?
Először természetesen nem ez volt a célom az életben. A rendszerváltásig meg is volt a rendes munkahelyem. Működtek a szövetkezetek, a MEDICOR, emellett pedig volt egy kis szőlőm. Aztán a 90-es évek közepén váltanom kellett: elmentem először a vendéglátóiparba szállítónak, majd onnan az olaj- és szeszbizniszbe. Én mindig csak munkása voltam valakinek, sohasem „fővállalkozó”. Innen ugrottam át építőipari munkásnak: házakat burkoltunk, szigeteltünk, illetve nyílászárókat cseréltünk. Aztán amikor jött a válság, konkrétan, 2010 eleje, akkor bizony világossá vált: nekem ebben az országban semmi keresnivalóm. Segélyből nem akarok élni – meg abból nem is lehet. Így hát egy haverom hívására kimentem Németországba.
– És? Mi a tapasztalat?
Hát először is: az ottani állam sokkal többet tett azért, hogy a saját állampolgárai ne szenvedjenek hiányt a válság miatt. Mondjuk volt is miből ezt finanszírozni. Az építőiparban helyezkedtem el. Ugyanazt csinálom, mint itthon, csak pénzért. Alakítottunk egy saját brigádot, van benne mindenféle szakember és együtt vállalunk munkát.
– Jó pénzért?
Na, az relatív. Amit egy német munkás kap, annak esetleg felét kapja meg egy külföldi. Ez is szakértelemtől függ. Ő kap óránként 10 Eurót, akkor én 5-6 Eurót.
– Bizonyítványt nem kértek?
Nem. Néhány napig figyelték, hogy dolgozunk, aztán megkaptuk a munkát. Ott nem úgy van, hogy kötött időre alkalmaznak, hanem egy-egy adott munkára, azaz ahogy ők mondják: projektre. Ez a legjobb: amíg egy német 10 napig dolgozna vele, mi megcsináljuk fele idő alatt – napi 10-12 órát dolgozva…
– Mennyire kell értened németül?
A szakszöveget mindenképpen. Édesapádhoz jártam anno németre. Ő mindig azt mondta: a szavakat meg kell tanulni. És ez bizony így van!
– Hol laktál a munkavégzés alatt?
A mi szállásunkat a saját munkáltatónk szerezte, mivel nem volt hol laknunk. Na, nem volt egy luxus hely, de a célnak megfelelt: az egyik városkörnyéki faluban alakíttatott át egy motelt munkásszállássá a leleményes tulaj. 2-3 ágyas szobák saját fürdőszobával, lent pedig közös konyha és étkező. A furgonunkkal ott parkolhattunk a ház előtt, amúgy pedig biztonságos környék volt. Ha befizettünk heti 7 Eurót, akkor volt a szobában internet is, WiFi. Minden esetre mi gettónak neveztük ezt a házat (meg az utcát is), mert hogy csak magunkfajta külföldi népek lakták. Jellemzően minden oroszul is ki volt írva a folyosói hirdetőtáblán és a konyhában…
– Milyen volt az ellátás? Nagyon rossz a német konyha?
Ehető… Minden esetre vastag könyvet nem tenne ki a „finom német ételek receptjei” című gyűjtemény. Szerencsére azért volt nálunk hazai kolbász, konzerv, sonka… Aztán amikor elfogyott, akkor vettünk valamit, aztán főztünk. Sajnos el kell azt is mondanom, hogy a minket alkalmazó német cég nem viselte szívén az ottlétünket. Mármint szociális szempontból. Biztos el tudna számolni valami étkezési jegyet is a dolgozóknak, de úgy vannak vele, hogy „a külföldinek minek?”…
– Nők?
Ha azt akarod, hogy kedvesen szóljon egy nő hozzád, mint vendégmunkáshoz, akkor állítsd be női hangra a GPS-t a kocsidban! Amúgy meg lehet oldani a nők beszervezését az életbe, vannak erre speciális munkaerők. De számomra ez nem erről szólt: van idehaza család.
– Mit tanácsolsz annak, aki belevágna a vendégmunkás életbe?
A fizetés magasabb, mint idehaza, az biztos. A munka elvállalásával azonban csínján kell bánni. Az építkezésen, ahol dolgoztam, a munkavezetők nem határozták meg egyértelműen a feladatot. Előfordult, hogy egyikük ezt mondta, a másik azt. Egymásra licitáltak. Ja, és a legfontosabb: honvágyad nem lehet, beteg nem lehetsz és az első időszak spórolós! Meg a későbbi is! Mert nem tudhatod, meddig bírod…
Káposzta Lajos
