– Beszélgetés soltvadkerti 56-osokkal
Soltvadkerten 2006-ban több beszélgetést és visszaemlékezést vettünk fel, amelyek azóta forrásértékűek: szinte senki nem él már azok közül, akik akkor megosztották a hallgatósággal emlékeiket a forradalomról és az azt követő évekről. Az alábbiakban a néhol töredékes szöveget olvasható formába öntöttük, így tárul fel előttünk az a kor.
A motoros futár: Vass József
Én a vadkerti szovjet emlékmű ledöntése után mellett október végén a Budapesten harcolók részére gyűjtött élelmiszer eljuttatását segítettem. Egy telerakott Csepel teherautót Pannónia motorommal kísértem Erzsébetig. A motor lámpájára nemzetiszín szalagot kötöttünk, így közlekedtem.
1957. február 7. későbbi feleségemnél, Gáspár Klárinál voltam udvarolni, majd amikor hazafelé indultam, a mai OTP-nél két rendőr megállított, bekísértek a rendőrségre, és letartóztattak. A vád: a helyi szervezkedés szellemi vezetése. 22 éves voltam ekkor. Kihallgattak Kiskőrösön, majd Kecskeméten is. Amikor a kérdésekre nem azt válaszoltam, amit gondoltak, nagyon megvertek. Kocsenda Antalról is sokat faggattak. A szüleim próbáltak segíteni: pénzt, élelmet, ruhát küldtek be, és egy Kamarás nevű jeles ügyvédet is megfogadtak — hiába. Bírósági tárgyalásra nem került sor, hiába követeltem az ügyészségi vizsgálatot a durva kihallgatások helyett. Egyszer éppen véres fejjel hoztak ki a kihallgatásról Kecskeméten, amikor apám jött szembe a folyosón. Éppen intézkedni próbált az ügyemben. Én többször éhségsztrájkot is kezdtem. Volt, hogy a szüleimet hozták be, hogy elfogadom-e tőlük az ételt. Nem fogadtam el. De aztán csak újra elkezdtem enni. Megjártam a budapesti Gyűjtőt, majd Kistarcsa és Tököl következett. Ezek internálótáborok voltak, itt töltöttem a legtöbb időt. A foglyok között volt Pásztor Sándor volt községi VB-titkár és Ambrus Kálmán volt nemzetőr parancsnok is. Ő ápolta a hátamat egy súlyos verés után.
Éjjel gyakran elvittek a pufajkások egy-két társunkat. Őket aztán soha többé nem is láttuk. De az életösztön munkált bennünk: egy Ubul nevű veszprémi barátommal Kistarcsán konyhások lettünk, így a maradékból jutott nekünk is, társainknak is.
1957 karácsonya előtt kerültem haza. Nem ítéltek el, de rendőri felügyelet alá kerültem, elvették a motorvezetői jogosítványomat és nem mehettem el olyan társaságba, ahol három embernél többen tartózkodtak (kocsma, templom, futballcsapat). Különösen ez utóbbi fájt nagyon, hiszen én akkor már régóta focista voltam. Néhány hónap múlva azonban megkeresett a kiskunhalasi városvezetés, és ott bevetek a csapatba. Ez munkahellyel, lakással és hamarosan jó fizetéssel is járt. Aztán a hatvanas-hetvenes években történtek beszervezési kísérletek az állam részéről, de ezeket diplomatikusan ki tudtam kerülni.
Még annyit, hogy ez az emlékév jó benyomást tett rám: megkerestek városunk vezetői, meghívtak az ünnepségre, és sok olyan dolgot is elmondhattam, amiről eddig nem igazán tettem említést.
Káposzta Lajos
