Bócsán, Nagy Biri Lászlónál ülök a szobában, és zenéről beszélgetünk. Felkészülve várta látogatásomat a citerák nagymestere: albumokat, okleveleket és könyveket lapozgatunk, miközben felelevenedik a múlt. Kraszna, Torockó, Hollókő, Eger, Bodelshausen, Lajosmizse, Tázlár… falunapok, koncertek, minősítők… Óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: Lehet ennyi emlék közül kiragadni az igazi nagy élményeket és sikereket?
Az utólagos élményt nem mindig az oklevél mérete és tartalma határozza meg. Sokkal inkább az, hogy hogyan fogadtak minket. Amikor az idős hallgatóság könnye kihull, amikor együtt énekel velünk a terem — az talán a legfontosabb számunkra! Természetesen az is lényeges, hogy milyen minősítést érünk el. Hiszen ezért megyünk a minősítőre. Munkánkat számos arany fokozatú elismerő oklevél tanúsítja.
-Mi zajlik egy ilyen minősítőn?
-A Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége írja ki a versenyeket. Sok mindent néznek a fellépéskor: eleve ha a csokrot nem jól állítjuk össze, akkor máris alacsonyabb a pontszám. Nyilván lényeges a zenei játék, a jó hangzás és a szépség is. Viszont a fellépők részére nem csak a megmérettetés a fontos ilyenkor, hanem az együtt muzsikálás, azaz a műhelymunka a többiekkel. Aztán az is hasznos, hogy a zsűri tagjaival beszélgethetünk. Ők általában neves zenészek, akik szívesen elmondják véleményüket és tanácsaikat.
-Honnan a vonzalmad a citerazene és a néphagyományok iránt?
-Nálunk ez családi hagyomány! Nagypapám 1990-ben halt meg, addig juhászgombos mellényben járt. Az ő testvére pedig nagyon jól ismerte a néptáncokat: ha elmentünk lakodalomba, ő bizony végigtáncolta az estét. De nagy érték lenne ez most! 1971-72 környékén édesapám, Nagy Biri István, aki egyébként hegedülni is nagyon szeretett, elkezdett velünk foglalkozni: velem és más fiatalokkal. Munkája nem volt eredménytelen: több országos versenyen is megfordultunk, de bizony közbeszólt a katonaság. Fél éven belül hárman is bevonultunk, így megszakadtak a próbák. Később, amikor átvette ma dolgot, nem folyt bele, de a hangolásban mindig közreműködött.
-És akkor nézzük az új kezdetet: amikortól rendszeresen működő bócsai citerazenekarról beszélhetünk!
-1989-ben alakult meg hivatalosan a zenekar, de előtte közel két éven keresztül kellett csiszolnom a csapatot, hogy megérjen a fellépésre. Az első fellépésünk a tornateremben volt, ezért ott ünnepeltük meg a 20 éves évfordulót is. Azóta nagyon sok helyen muzsikáltunk: felléptünk asszonykórussal, és tánccsoporttal is, felvett már minket a Duna Tv, 2004-ben a Fogathajtó Világbajnokságot mi nyitottuk meg és így tovább…
-Hány ember fordult meg a kezed között?
-Én soha nem számoltam, de a százat biztos meghaladja. Nekem az a fontos, amikor látom, hogy a gyereket megfogja a zene és a hangszer. Pénzt nem fogadtam el soha, ez inkább egy szenvedély. Idővel sokan lemorzsolódtak, de kikerültek országos hírű citerások is a tanítványaim közül.
A zenekar létszáma 8-12 fő között mozgott mindig. Ha valaki elért a családalapításhoz, akkor abbahagyta a zenélést. Éppen ezért fontos, hogy a nagyzenekar mellett mindig legyen utánpótlás nevelés. A 3-4. osztálytól kezdheti el a gyerek megtanulni a hangszer kezelését. Azért ilyen korban, mert hamarabb nem alkalmas a keze a húrok lefogására, és addig nem is lenne sikerélménye.
Káposzta Lajos
(folytatjuk)
