Az I. világháborút a Horthy-korszakban tudatosan használta fel az akkori politikai rendszer. Hogy mire? Leginkább arra, hogy a lelkekből kimossa a vesztett háború érzését, ápolja a magyar katona hősi hagyományait és felkészítse a magyar bakát — mondhatni minden magyar fiút – a Trianonban elrabolt területek visszaszerzésére, akár saját vére árán is.
Ez a propaganda akkor történelmi (politikai) szükségszerűség volt.
Aztán 1945 után, amikor újabb vesztes háborún volt túl az ország, megváltozott a történelem tanítása. Nem volt helyénvaló arról beszélni, hogy a magyar baka hősiesen harcolt a muszkák ellen, és 1918 elejére a Központi Hatalmakkal karöltve le is győzve Oroszországot. Maradt tehát a nagy harcok dátuma, embervesztesége — lehetőleg minél kevesebb magyar vonatkozású eseménnyel.
Történtek ugyan szórványos kutatások és megemlékezések a 70-es évektől, de az igazi kutatás 1990 után indulhatott meg. Mindehhez fel kellett nőnie egy új történész nemzedéknek, akik harag és részrehajlás nélkül átolvassák az iratanyagot, ápolják a külföldi magyar katonasírokat és ezzel együtt a katonai hagyományokat.
Utólagos összefoglalásként olvassunk bele a soltvadkerti evangélikus lelkésznek dr. Raffay Sándor püspök látogatásakor írt jelentésébe 1926-ból:
(A századforduló után) ” …a hívek számának növekedésével a gyülekezet előhaladása is lépést tartott, amiről a jelenlegi állapot bizonyságot tesz. A biztató és szép kilátással kecsegtető továbbfejlődés kerékkötője lőn az 1914-ben kitört világháború, mikor a gyülekezet minden munkabíró férfi tagja fegyverbe szólíttatott. Az öregek és a nőtagok fáradságot nem ismerő kitartással végezték a nehéz mezei munkát.
Az árulás folytán elvesztett háborút 1918 őszén a forradalom, ezt pedig 1919 tavaszán a commun, a rémuralom követte. Iskoláinkból kitiltottak, épületeinket, pénzkészletünket, értékpapírjainkat communizálták, a híveket pedig az egyházi járulékok beszolgáltatásának kötelezettsége alól feloldották. Mindezeket a hívek néma elfojtott fájó érzülettel valahogyan csak elviselték, ámde mikor az egyházközség fennmaradásának a nagy kérdése került forduló, döntő pontjához, rövid két hét alatt is már 543 házaspár jelentkezett az egyházközség további fenntartása és a reájuk eső járulékok önkéntes beszolgáltatása mellett. Íme mily hatalmas bizonyság, hogy az evangéliom kovászától áthatott lelkek, anyagiakban kimondhatatlan kárt okozó és szinte elviselhetetlen nyűgöt rakó, az emberiesség legnemesebb érzéseit gyökereiben is megtámadó durva erőszak, kegyetlenkedés, rablás, gyilkolás igáját is egy jobb jövendőnek reményében, néma hallgatással is képes elviselni, de mikor az élet legfőbb boldogságának, a lelkek örök üdvének féltett kincsét durva, piszkos kézzel csak érinteni is merészkednek, fölszisszen, és annak megóvása érdekében semmiféle áldozattól vissza nem riadnak, s magukat megfélemlíteni nem engedik.
A commun leverése után a lelkek kissé fásult hitéletet tanúsítottak bizonyos százalékig.
De miként a lelkek a 7 évig tartó háborúban a lövészárok porától, a gránátok füstjétől ellepetve kissé sötétek lettek, a valláserkölcsi élet, ennek kiépítése és fejlesztése iránt bizonyos mértékben érzéketlenek, egyik-másik esetben merevek és csökönyösek lettek, – a beállott békeállapottal, mely bár súlyos anyagi terhekkel nehezült rájok – a család meleg, meghitt tűzhelye mellett, a templom boltívei alatt a reájuk rakódott port és füstöt ugyancsak 7 esztendő alatt lassan-lassan lerázták, megtisztultak. Ennek bizonyságául (szolgáljon), hogy a háborúban elrequirált harangokat és orgonasípokat 350 q gabonának önként történt felajánlásával visszaszerezték, most pedig a nagyon elhanyagolt 90 éves öregtemplomot, egyhangúlag hozott határozattal és nagy anyagi áldozattal gyönyörűségesen megújították. Mindezek a soltvadkerti evangélikus hívek élő külső bizonyságtevői.
Hogy ünnepnapokon, ádvent, böjt idején a méreteiben amúgy is elég nagy templom a hívek befogadására kicsinynek bizonyul, hogy vasárnaponként is mindég nagy és örvendetes számban jelennek meg; hogy hétköznapon, mindennap az egyházgyülekezet vénei áhítatra jönnek fel, hogy egyéb ünnepségeik, vallásos estéik alkalmával zsúfolásig telik meg a templom; az Úr asztalánál 400-500-an jelennek meg egy-egy alkalommal; hogy az évzáró vizsgákon szinte istentisztelet számba menő a hívek részvétele; a commun alatt és utána egyetlenegy esetben sem mellőzték és most sem mellőzik az egyház szolgálatát; hogy egy-két eset kivételével alig temettetik egy felnőtt tag is, hogy ne részesült volna az úrvacsora szentségében; hogy szegény egyházak gyűjtői soha sem távoznak innen üres kézzel, mi másról, mint hitéletről, evangéliumi hűségről, istenfélelemről, isteni és felebaráti szeretetről szóló bizonyságok.”
Vajon mit írna most megboldogult Kruttschnitt Antal esperes úr?
Káposzta Lajos
