Soltvadkerten 1948-ban kezdték el a ma is álló evangélikus gyülekezetei ház építését.
A meglévő dokumentumok, fényképek és visszaemlékezések alapján rekonstruáljuk azt az időszakot és az egyes eseményeket.
Először pillantsunk bele a korszak filmhíradóiba! 1948 elején újabb lépést tett egymás felé Magyarország és a Szovjetunió. Kölcsönös barátsági és segélynyújtási szerződést írt alá a két állam kormányfője. A magyar küldöttséget hazaérkezésekor a kormány itthon maradt tagjai fogadták. Üdvözlőbeszédet Gerő Ernő közlekedési miniszter mondott, akit úgy is hívtak: „Gerő, a hídverő!”. Emellett feltűnik a filmben két másik politikus a korszakból: Rákosi Mátyás és Veres Péter. Ennek a barátsági szerződésnek egyébként a fő célja a hadifoglyok hazahozatala és a hazánkra kiszabott háborús jóvátételi összeg mérséklése, ami később meg is történt. A rövidfilm zenéje is sokat sejtet, ugyanis a „Katyusa” című orosz népdal hallható végig — és ezután még negyven évig!
Pesten a párt épült, Vadkerten a gyülekezeti ház. Illetve először elkészültek a tervek, aztán kiásták az alapokat, és ahogy megszűntek a hajnali fagyok 1948 nyarára, az ifjúság nekilátott a vályogtéglák legyártásának is. Erre így emlékezik vissza Mohácsi János
(„szőke Májer”), akkori fiatal gyülekezeti tag:
„A vályogverés nálunk kezdődött a tanyán, a Kútágas dűlőben, a Hosszú víz túlsó oldalán, a falutól kb. 800 méterre. Két-három napig csináltuk, csak az volt a baj, hogy sokat le kellett a tetejéről dobni, hogy jó alapanyaghoz jussunk. Többen eltalálták, hogy menjünk a Székeshez, ami ma a Kiskőrös-keceli körforgalomtól balra található. A Schnautigel Jani bácsié volt az a rész. Az ifjúság teljes létszámmal ott volt, Sikter András esperes urunk jelenlétében. Ő is tolta a talicskát. Jöttek idősebb legények is, akik irányítottak. Amikor a vályogtéglák egy része kész volt, összeszedtünk néhány lovaskocsit — mivel autó oda be se tudott volna menni — és behordtuk a vályogot ide a templomudvarba.”
A vályogverésnél nem mindegy, hogy milyen az alapanyag. Az agyagos földet, mely leginkább a szikes-nádasos részeken jellemző, megfelelő módon össze kell gyúrni a szalmával. A víztartalmat is be kell állítani, mert amikor beleteszik a formába az anyagot, annak ki kell töltenie a sarkokat. Ezt a fából készült keretet előtte vízbe mártják, így azonnal le lehet venni a vályogtégláról, ami nem esik szét, és egészben maradva szárad néhány napig. Utána élére állítva szárítják tovább, majd pedig gúlába rakják. Az időjárástól függően szárad meg teljesen. Ezután az építkezés helyére szállítják és azonnal felhasználható.
Az idősebb, vagy éppen ügyesebb legényeket már komolyabb munkákra is befogták a mesterek. Bakai Imre akkor 15 éves volt. Így mesélt az építkezésről:
„A gyülekezeti ház építése úgy kezdődött, hogy lebontottunk egy iskolatermet, ami kihúzott a Kossuth Lajos utcára. Ezt kicsit odébb fel is építettük újra, ez a későbbi evangélikus óvoda második terme. A kőművesmester Trapp Józsi bácsi volt, az ő irányításával dolgoztunk. Én akkor, 1948-ban 15 éves voltam. A legnagyobb segítséget a tető elkészítésénél adtam, Lehoczki János ácsnál dolgoztam. Őt úgy is hívták, hogy a „süket ács”, mert jó mester volt, csak nagyothallott. Mellette egy hónapot töltöttem. A gerendákat úgy faragtuk még ki fejszével, nem fűrészeltük. Gömbgerendák voltak a fiókgerendák, melyeket fejszével és bárddal széleztünk le, motoros fűrész még nem volt. Nincs a is gyülekezeti ház felett mestergerenda, hanem a szarufák tartják a fiókgerendákat. Mi gyerekek, fent voltunk a legmagasabb helyen, a lécezést mi végeztük a szarufák tetején.”
Káposzta Lajos
