Manapság, amikor súlyos százmilliós állami támogatásból épülnek fel vagy újulnak meg egyházi ingatlanjaink, sokan el sem tudják képzelni, hogy évtizedekkel ezelőtt csak a gyülekezeti adakozás teremthetett alapot bármely építkezésre ebben a szférában. A dolog működött, és nem is biztos, hogy jó a mai teljes állami finanszírozási rendszer: éppen a közös áldozatvállalás lehetőségét szünteti meg. Na de erről majd megírják az elemzést a történészek — éppen úgy, mint mi most a hetven évvel ezelőtti eseményekről.
1948. nyarára tető alá került a soltvadkerti evangélikus gyülekezeti ház. A birtokba vételkor színdarabot, verseket és énekkari számokat adtak elő a gyülekezet csoportjai.
A munkálatok azonban még korántsem értek véget. Ahogy Gáspár Imre, volt résztvevő ifjúsági tag mesélte, az első időben nem volt se padló, se szék, se asztal, csak a száraz homok. Úgy kellett kiborítani a cipőből, mikor kimentek a kisteremből az utcára. Az ifjúsági összejöveteleket a segédlelkész vezette: bibliaolvasás, éneklés, imádság, aztán pedig a játékok.
Aztán 1948-tól nehéz évek jöttek a vallásos emberekre és az egyházakra a Magyar Népköztársaságban. A hitéletet a templom falai közé szorították, megszüntették az egyházi iskolákat, a különböző egyesületeket és igyekeztek mással helyettesíteni a Biblia tanítását. Noha megmaradt a gyülekezeti ház, és nem lett belőle tűzoltó szertár — mint ahogy egyesek szerették volna — az építés befejezése néhány évig váratott magára. Csak az ötvenes években lehetett szó a padló elkészítéséről, a megfelelő fűtésről és a világításról.
A jegyzőkönyvek szerint 1949. május 26-án tartották meg itt az első műsoros összejövetelt. Az énekkar az „Erős vezérünk van nekünk” című kórusművet énekelte, az ifjúság „Az utolsó szó címmel” színdarabot adott elő, továbbá versek és bibliai történetek hangzottak el. Ilyen és hasonló előadásokat ezután is rendszeresen tartottak, ahogy éppen a szigorodó politikai helyzetben lehetett.
A jegyzőkönyveket olvasva kiderül, hogy az 50–es évek elején nem folytathatták az építkezést. Ez volt a tanyák felszámolásának, a padlás söpréseknek és a kemény diktatúrának az ideje. Enyhülést Sztálin halála hozott 1953-ban. Így a vakolásra, a meszelésre és a festésre 1955-ben került sor. Több lépcsőben ismét gyűjtést tartottak, melynek eredményeként az 50-es évek végén az addigi homokra padlót tehettek.
A fűtés vegyes tüzelésű vaskályhákkal történt. 1955-ben 24.000 Ft gyűlt össze, melyből el tudták készíttetni az asztalos KTSZ-szel a padlót, négyzetméterenként 170 Ft-ért. Elvégezhették a teljes festést is, és lassanként berendezésre is futotta az eddigi egyszerű padok helyett.
A 70-es évektől nem maradt el a rendszeres renoválás. Ma már központi fűtés működik és a legmodernebb burkolóanyagok borítják a falakt. A karzaton egy idegbeteg betörő rongálásáig a Trajtler Gábor féle orgona állt. Most ez színpadként is működik, helyet adva óvodás és iskolás csoportok fellépéséhez. Azonban mindig jó visszaemlékezni a régi időkre, ahogy Mohácsi János is tette 2000-ben:
„Hogy mi volt az oka ennek a nagyszerű összefogásnak? Ebben éltünk! Ilyen volt a szülők és a családok hozzáállása. Minden reggel mentünk a templomba, amikor magyar nyelvű könyörgés volt — hétfőn, szerdán és pénteken. A Láng Péter bácsi meghúzta a gyerek pajeszát, ha nem ment templomba reggel. Minden estére jutott valami az egyháznál, ha el akart jönni: ifjúsági, énekkar, bibliaóra. Az államosítást követően a gyerekeket az iskolában másra tanították. És: ide jutottunk, ahol ma vagyunk…”
Káposzta Lajos
