A fenyőfák hűvös merevséggel, céltudatosan törnek az ég felé. A tölgyfák évszázadokra terveznek és lomha békével gyűjtik a tapasztalatokat. A fűzfák ágainak méla eleganciája nyugodt derűvel szegélyezi a partokat. A vadgesztenyefa sohasem irigyelte egyiküket sem. Néha a szél suttogott olyat, hogy Kanada erdeiben a mammutfenyők gigászi világrekorderek, és hogy az Amazonas fái 60 méterre is megnőnek. Bár ez utóbbiakról olyan hírek is szállingóztak a nyári pollenekkel, hogy óriási tűzvész tizedelte meg őket.
– Méghogy tizedelte! – okoskodott a tuja – Érdemes lenne azt mondani, hogy milliomodolta. Az emberiség maga alatt vágja a fát, hogy stílusos legyek. – kuncogott suta szóviccén a tuja. – Én mondom, befellegzett ennek a világnak! Nézz végig ezen az utcán! Alig van néhány ház, ahol ne vágták volna ki a fákat! Mindenhol járólapokkal helyettesítenek minket. Én mondom – a vadgesztenyefa tudta, hogy ez a szavajárása a tujának – ugyancsak rossz üzletet csináltak ezzel a családok. Amennyire emlékezetem nem csal, egyetlen járólap sem tud oxigént gyártani! Pedig én már azóta itt állok, amikor te még csenevész vesszőcske voltál.
Én mondom, az emberek megbolondultak.
– Azért ez túlzás öreg barátom! – mosolygott szelíden a gesztenye. – Mindig olyan lemondóan beszélsz az emberekről.
– Keveset éltél, keveset tudsz! – vágott vissza a tuja. – Szerintem téged régen megszállt egy eltévedt, spicces méhecskeraj és vadgesztenye virágpor helyett szelídgesztenye pollennel ajándékozott meg. Most nézd meg – azzal jelentőségteljesen széttárta alsó ágait – szerinted, akik tegnap éjjel idedobálták ezt az energiaitalos, meg sörösdobozt, azokra rá lehet bízni a Föld jövőjét?
– Ebben igazad van! – értett egyet kelletlenül a gesztenye – De láttad tegnap azt a kedves családot, akik itt sétáltak? A gyerekek kisbiciklin, anya-apa kézenfogva, olyan vidáman beszélgettek.
– Persze, mert te nem vetted észre a kamasz gyereküket, aki majdnem orra esett a gyökeredben! Az bezzeg folyton a telefonját leste.
– Én azt láttam, hogy szórakozottan felvette az egyik lehullott narancssárgás levelemet, lefotózta és elküldte a barátnőjének #autumn felirattal.
– De én azt is láttam, hogy a második #iambored volt. Javíthatatlan álmodozó vagy! – suhintott egyet kissé rozsdásra fakult leveleivel a tuja.
– Nem bánom, ha így nevezel! Most, hogy újra visszatért a nyár, két olyan futó is van, akik meg szoktak állni alattam, hogy kifújják magukat és igyanak egyet. Az egyikük tegnap a víz egy részét a törzsemhez öntötte, és azt kérdezte: „Olyan régen esett az eső, te nem vagy szomjas?” – mesélte biztatón a gesztenye – Szerintem ez nagyon kedves volt tőle!
– De a másik meg feltette a lábát a törzsedre és úgy nyújtott! – idézte fel a tuja felháborodottan. – Ne is tagadd, hogy nem fájt! Láttam, hogy lepergett a kérged egy darabon!
– Nem számít! Mert közben hallottam a fülhallgatójából áradó muzsikát és az gyönyörű volt! Megérte azt a pár kéregdarabkát! Tavasszal majd növesztek újat. Ki tudja, jövőre lehet, hogy nem is ez a pikkelyekben hámló lesz a trend. Én pedig igyekszem követni a divatot! – incselkedett a gesztenye.
– Pf. Tudod is te mi az a divat! – sóhajtott a tuja. – Bár az én gazdám sem kötött éppen közeli barátságot a sövényvágóval. Pedig igazán értékelném, ha néha formába hozna! Ott a szemközti háznál gyakran kacsintgat rám egy levendulabokor. Ha a gazdám nem szedi össze magát, többé nem tekint rám azokkal az átható ibolyáskék szirmokkal. Bár az is lehet, hogy elviszik szegényt molyirtó párnába! Istenem micsoda sors egy ilyen földöntúli szépségnek! Szemtelen molyokat riogatni egy sötét szekrényben! Szerintem a Narnia Krónikáit is egy megboldogult levendulavirág találta ki unalmában. Szekrényben lapulni éveken át? Annál még a Fehér Boszorkány is jobb lehet! Az emberek szívtelenek!
A vadgesztenye alaposan végiggondolta a tuja szavait, de ő pontosan tudta, hogy a levendula sosem panaszkodna. Örül, hogy nemcsak szép, de hasznos is.
– Szerintem nem minden ember reménytelen eset. – jelentette ki határozottan.
– Én mondom, hogy reménytelen! Folyton elégedetlenkednek, sóhajtoznak, semmi sem elég jó nekik! Mindenben a rosszat látják.
Ezt már a gesztenye sem bírta ki kuncogás nélkül.
– Vannak ilyen teremtmények a földön? – ingerkedett – Akiknek semmi sem elég jó? Meg vagyok lepve!
– No, csak gúnyolódj! Megérem én még, hogy panaszkodni fogsz te is, csak élj elég sokáig!
– Remélem is, hogy sokáig fogok élni! Látnom kell még a világ ezernyi csodáját! – ábrándozott a gesztenye.
– Pár csodát máris megláthatsz! Odanézz! – mutatott észrevétlen – mintha csak a szél fújná az ágait – a kereszteződés felé a tuja. – Az az óvodás csoport majd megmutatja neked a világ csodáit! Lesz itt mindjárt ricsaj, sírás- rívás, hajhúzás, hisztiparti!
De a gesztenye már nem is hallotta a tuja szavait, mert a csoport odaért a lombja alá. Ő pedig egy óriási levegővétellel tárta még szélesebbre az ágait, ragyogó levelein kaleidoszkópként engedte átiramlani a napfényt. Békés elégedettséggel figyelte a gyereksereget.
– Óvónéni, óvónéni! Itt rengeteg gesztenye van! Én ki bírom szedni a szúrós burokból és nem is fog fájni a kezem! Én sünit csinálok belőle! Én kutyát! – kiabálták egymást túlharsogva a gyerekek.
Az egyik kislány – vöröslő haja két fonatban hullott a vállára – csendben a fa tövébe lopakodott. Körbekémlelt és amikor úgy látta mindenki mással van elfoglalva, gyorsan megölelte a gesztenyét:
– Te vagy a legszebb! – suttogta áhítattal. Egy kéregdarabka pont a kabátzsebébe pottyant, ahogy elengedte a törzset. Kivette és az ujjai között pörgetve csodálta. Élénk tekintete a fa környékét pásztázta. Észrevette, hogy a tujára hullott egy barnás-zöldes gesztenyelevél. Odalépett, a kis tarisznyájába tette, majd a tujához is közel hajolt:
– Köszönöm, hogy elkaptad nekem! – azzal apró kezeivel végigsimította a leveleit. A tuját átjárta valami különös, melengető érzés. Aznap már nem volt kedve morgolódni.
Kutyifa Anikó
