Beszélgetés a szovjet kényszermunka egyik túlélőjével Soltvadkerten
A következő beszélgetést 2005-ben vettük fel az akkor működő Soltvadkerti Városi Művelődési Házban. Mindenféle uniós pályázat és egyéb tolóerő nélkül, helytörténeti kutatási láztól hajtva hívtunk meg néhány férfit és asszonyt, akik hadifogolyként, illetve elhurcolt polgári személyként töltöttek éveket szovjet hadifogolytáborokban. Gyerekkoromban még csak megjegyzésekből sejtettem, hogy titkuk van, amiről nem szívesen beszélnek. Néhány évvel a rendszerváltás után aztán megtört a jég: meg mertek szólalni a kameránk előtt. Ők voltak az utolsó túlélők…
November 25-ét 2012-ben nyilvánította a magyar kormány a Szovjetunióba, kényszermunkára elhurcoltak világnapjává.
Akadnak bőven, akik előtt fejet kell hajtanunk: Magyarországon a második világháborúban, és az azt követő években mintegy 300 ezer embert hurcoltak el, és kényszerítettek robotmunkára embertelen körülmények közé. A szovjetek nemes egyszerűséggel az embereket munkaeszközöknek tekintették, és a szibériai „Gulag” és „Gupvi” táborokban dolgoztatták őket.
A teljes, 1945-től 1989-ig tartó kommunista-szocialista szférában összesen mintegy 65 ezer magyar vesztette életét Gulag-táborokban. Ez a szám az elhurcoltak 20-30 százaléka. Kellett hozzá néhány Orbán-Putyin találkozó, hogy megnyíljanak az orosz levéltárak és múzeumi raktárak. A történész célja a múlt feltárása és nem a hangulatkeltés. Ez volt a célom az alábbi interjú felvételével is.
A visszaemlékezés
A felvétel ideje 2005. március 18. Volt szovjetunióbeli hadifoglyokkal beszélgetek. A beszélgetésből Martin Imre (Petőfi u. 76.) gondolatait emeltem ki.
Martin Imre: Én 45-ben estem fogságba, innen hazulról vittek el január 25-én. 21 éves voltam.
K. L.: Mennyi időt töltött fogságban?
M. I.: 58 hónapot, majdnem 6 évet, Szovjetunióban, Oroszországban.
1945. január 25-én éjjel 1 óra, fél 2 körül jöttek értem. Egy orosz katona volt a fuvarossal, Hirsch Feri bácsival. Az volt ilyen nemzetőr, az jött még. Más nyilván nem is volt. Ott laktam, ahol most. Petőfi utca 76 szám alatt. És bevittek bennünket, akkor községházának mondták, ott voltunk másnap délutánig. Akkor délután 2 óra után valahogy, akkor indultunk el Halasra gyalog. Szánkóval, de gyalog. A szánkó vitte a cuccunkat, mert hát nekünk is azt mondták, hogy két hétre megyünk kukoricát törni Bácskába, és azért kell menni.
K. L.: Ebben a hónapban?
M. I.: Hát, akkor minden lehetséges volt. Persze nem volt lehetséges, csak mondták. És akkor lementünk Halasra, ott voltunk február 1-ig. De közben hoztak oda másfelől is foglyokat. Többek között Gusztos Lacinak, akinek itt van az üzeme, annak az édesapját is valahogy az úton elfogták. Közben ő meg indult hazafelé a frontról. És őt is közéjük vágták és behozták oda hozzánk, Halasra. Na most szerencsére pont az én szobámba került. Igencsak minden nap volt névsorolvasás, de ő nem volt a listán. Mondtuk neki, mikor így állt a dolog, Jani bácsi, maga ne jöjjön ki névsorolvasásra, nehogy egyszer listára kerüljön, hanem, mikor mi megyünk ki, menjen fel a padlásra, és majd amikor minket elvisznek, nem lesz a névsoron, akkor is menjen a padlásra, és mikor minket elvittek, utána lejöhet és mehet haza.
K. L.: Melyik laktanyában voltak?
M. I.: Ott a Keceli úti laktanyában Halason. Február 1-jén vagoníroztunk be, és 2-án, hajnalban akkor indult el a vonat velünk. Akkor voltak, akik megszöktek, illetve meg akartak szökni. Hát volt, akinek sikerült is. Mert az ablakok be voltak léccel szögezve. Én is, mert én is az ablak mellett voltam, én is mindjárt lefeszítettem a lécet, mert le akartam én is ugrani, hogy megszököm. De nem engedtek a szobatársak, illetve hát, akik velem voltak. Másképp én is megszöktem volna. Na, ezt azért mondom, mert volt velünk egy, illetve volt, akinek sikerült megszökni. Azt nem tudom ki volt, de volt egy, azt hiszem nemesnádudvari idős ember volt. Nem volt nagyon idős, csak akkor, mihozzánk képest idős volt, olyan 35-40 közötti volt, én meg hát 21 voltam. Az szerencsétlen, mikor leugrott a vagonablakon, eltört a lába neki. A vonat megállt, fölvették, betették egy üres vagonba. Ez úgy este felé volt, és másnap, 2 óra körül minden vagonból egy személyt odavittek, mert minden vagonnak volt egy vagonparancsnoka.
K. L.: Tehát oda vezényelték a vagonparancsnokot.
M. I.: Oda. Minden vagonból egy személyt, a vagonparancsnokot oda rendelték és a szemük láttára, abba a szerencsétlen, nyomorult, törött lábú emberbe egy golyószóróval sorozatot engedtek, és azt mondták nekik, hogy mondják meg a vagonban lévőknek, hogy aki megpróbál szökni, az így fog járni.
K. L.: Szó volt erről a vagonparancsnokról. Milyen volt a hangulat mikor mentek kifele, a vagonban? Mennyire lehetett rendet tenni ott az emberek között? Voltak-e akik esetleg öngyilkosságot kíséreltek meg? Vagy egyéb módon, milyen volt?
M. I.: Nem, nem. Ilyen nem volt egyáltalán. Szóval úgy lelkileg, szóval elkeseredve elvoltunk, de azért annyira nem, hogy hát ilyesmire bárki is gondolt volna. Sőt. Olyan is volt, aki azt mondta, meg is nevezem kicsoda volt. Lehoczki Márton volt. Öt családja volt neki. Később a felesége Patyi Gábor bácsival volt együtt. Az azt mondta, megálljatok, ki megyünk Ukrajnába, fehér kenyeret eszünk. Jó, mentünk kifelé. Mikor kiértünk Ukrajnába, Dnyetropetrovszknál, mikor megállt a vonat félrelöktek bennünket egy mellékvágányra, a mozdonyt pedig elvitték és eljött, hozta a gyerek katonákat a frontra. Mert akkora jóformán már csak gyerekeket hoztak. Mert hát felnőtt nem volt Oroszországban: 16 éves gyerekek voltak, úgyhogy a puskatusa verte a bokájukat. Minekünk azt mondták, nyemci szibir? (Németek Szibériába?) Jól vigasztaltak bennünket. No, ott megálltunk Dnyetropetrovszknál, hogy átértünk a hídon, de nem rendes híd volt, hanem ilyen pontonhíd, mert a rendes hidat felrobbantották. Oda félre löktek bennünket egy mellékvágányra. Ott voltunk egy teljes napig. És azt elfelejtettem mondani, Halason kaptunk belső részt. Tüdőt, májat, meg ilyen belső részt, arra hogy hát főzhessünk, mert volt a vagonban egy kályha is, meg egy luk volt alul. Az volt a WC. Hát a férfiak férfiakkal voltak, a nők nőkkel voltak. És mi kaptunk ilyen kétszersült kenyeret, ilyen szuhárinak mondták. Tehát a kenyér meg volt szárítva, olyan volt, mint a kő, hogy baltával lehetett csak elvágni. Olyant kaptunk enni. Hát még azt se bírtuk megenni, amit itthonról vittünk. A jó kenyeret, mert az volt a helyzet, hogy olyan lelki állapotban voltunk, hogy nem volt étvágyunk. A gyomrunk mindig itt éreztük a torkunkban. No majd, ezt a szárított kenyeret dobáltuk le ottan a ruszki gyerekeknek, azok, mint a sasok, úgy rohantak arra a szárított kenyérre. Mondom a Mártonnak, mert ott feküdt tőlem harmadik vagy negyedik volt. Mondom, Márton, jöjjön csak ide az ablakhoz. Itt van, mondom fehér kenyér? Nézze, meg mondom, mit csinálnak ezek a szerencsétlen gyerekek evvel a száraz kenyérrel, amivel mi tüzeltünk. Mert mondom, amit vittünk sajátunkat, azt se bírtuk megenni, mert nem volt étvágyunk. Mert olyan feszültségben voltunk, hát gondolni való, bizonytalanságba elindultunk, nem tudtuk, hogy mi lesz velünk. No, onnan aztán elmentünk. Úgyhogy február 22-én értünk Liszicsászba.
K. L.: Neveket legyen szíves mondani, akikkel együtt volt.
M. I.: Hachbold Gáspárral meg a Sándorral.
K. L.: Ezek ilyen barakkok voltak?
M. I.: Emeletes házak voltak. Háromszintes házak voltak. Lépcsőház volt.
K. L.: Mit mondtak, hogy itt mit fognak csinálni? Mi volt a munka?
M. I.: Először azt hiszem két hétig voltunk megfigyelés alatt, azaz karanténban. Liszicsanszkába is mentek, aztán a GPU-ba, ott az volt a legközelebbi bánya. Ott dolgoztak legtöbben. Elkeserítő, hogy a föld alatt kell dolgozni, de például én bányában nem sokat voltam. Én nekem kőműves a szakmám, és amikor úgy volt, hogy elkezdünk dolgozni, akkor az iparosokat kiválasztották, kiválogatták. És akkor minket külön is, külön szobába is tettek. A bányászok sorsáról azért nagyon sokat tudtunk mikor jöttek befelé. Bizony nem volt kellemes dolog. Összesen én öt napot voltam bányában. De nekem az bőven elég volt. Mert csak ilyen 90 cm magas volt a szénbánya, úgyhogy fenéken ülve tudtunk csak lapátolni.
K. L.: Mit csináltak munkaidőn kívül?
M. I.: Szabad időnkben a legfontosabb dolgunk az volt, hogy öltük a tetveket.
K. L.: Gondolom, sokan szőttek terveket arról, hogy megszöknek.
M. I.: Akik megszöktek, azokat agyonlőtték. De engem nem lőttek agyon, pedig én is megszöktem. Első évben elkerültem Grigoljorovba, nem a lágerba, csak oda dolgozni. Lágerba kerültünk ottan éjjeli szállásra, de ez egy kinti kis láger volt. Ilyen földhányásban, szóval ilyen bunker volt. Körülbelül háromszáz ottani volt meg hát mi voltunk heten, akik elmentünk oda a mi vállalatunktól dolgozni. S hogy ne kelljen mindig minket haza hordani, ezért ott helyeztek el bennünket. Na és akkor olyan reménytelen volt a helyzet, hogy itt már csak megdögleni lehet. Itt már élni nem. És eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, megszökünk. Ha az úton el is pusztulunk, de legalább annyit, teszünk a magunk érdekében, hogy megindulunk, hogy haza felé menjünk. Heten voltunk, a hétből hárman voltunk vadkertiek, én, a Windecker Sanyinak az édesapja meg Beszedics Pali bácsi. Mi voltunk hárman vadkertiek, meg egy Frank Károly nevezetű volt, az budapesti volt. A Weisz Manfréd gyárban dolgozott és onnan került ki. Az volt az indítványozó jobban, hogy hát szökjünk meg. No, megszöktünk a lágerból, mert onnan nem volt nehéz megszökni, mert a WC ahogy volt, a WC-n kívül voltak ilyen tüskösdrótok. A tüskösdrótot egyik félrehajtotta, és akkor addigra kivittük a holminkat, kihajtottuk és akkor már szabadok is voltunk. Elindultunk. Három nap mentünk. Illetve két nap mentünk. Második nap este nagyon hideg volt, kellett volna menni, de nagyon hideg volt. Akkor még reggeli fagyok voltak. Éppen egy szalmarakás mellett mentünk el. Volt egy akácfa mellette, olyan susnyók voltak nála. Mondom a többieknek, halljátok, aludjunk itten, aztán menjünk inkább holnap nappal, mert nagyon hideg van. Beleegyeztek. Akkor húztunk ki a szalmából szalmát, gallyakat szedtünk és abból csináltunk egy kis valamit, szalmát rárakjuk, és oda bebújtunk és ott aludtunk éjjel.
Reggel elkezdtünk indulni Nem soká mentünk, mert olyan volt a föld domborzata, hogy ahogy mentünk mindig föl-le, föl-le. És mikor egyszer föl érünk a dombtetőre, lássuk, hogy ott elől van egy út. Ruszkik járnak rajta. Kiabálnak nyemci, mondom a többieknek, nehogy arra nézzetek. Azok elmentek. Átmentünk azon az úton. Nem messze volt egy ilyen híd. Azon kellett volna átmenni, de nem mertünk oda menni, mert ottan még elfognak bennünket. Na, volt itt ilyen szakadék, oda lebújtunk a szakadékba, hogy itt megvárjuk az éjszakát. Csak mi ott beszélgettünk, egyszer csak fölülről leszólnak: „Nyemci” – szóltak ránk a gyerekek. Mondom, el vagyunk veszve. El vagyunk árulva. Akkor onnan elmentünk, a legközelebbi házba, a kertbe volt ilyen gyep meg susnyók. Mert azok nem úgy gondozzák ám a kerteket, mint nálunk. El kezd a susnyó nőni, azt tele van a kert susnyóval, és ami terem az terem. Oda elbújtunk. Nem voltunk mink ott egy óra hosszáig sem. Meg közben kezdett az eső is cseperegni. Egyszer jönnek ám a falu felől. Elöl egy rendőrtiszt, hadnagy volt, később megtudtuk, meg gyerek, asszony, öreg, minden. Ilyen csatárláncban jöttek arra felénk. Azt mikor a rendőrtiszt bejött a kertajtón, hát kiabál, hogy jöjjünk elő. Hát előbújtunk. Úgyis most már láttam azt, hogy hát itt most már mentség nincsen. Előbújtunk mind a négyen. Azt mondja több nincs? Nincs. Bevittek bennünket a rendőrparancsnokságra, ott kihallgattak bennünket. Azt volt, ilyen nemzetőrök voltak, gondolom én, akik mellette voltak ilyen segítők. Hogy milyen nemzetiségűek vagyunk? Hát mondom, hogy magyar. Mikor ezt kimondtam, az volt az első hány ruszkit lőttem agyon? Mondom egyet sem. Nem is voltam katona. De valóban nem voltam. Akkor íratott velem, egyébként is gyorsan írok. Akkor ideges is voltam, hamarabb firkantottam a nevemet. Oh, azt mondja, aki így tud írni, az nálunk oficir. Biztos, hogy katonatiszt voltál. Hiába mondtam, hogy nem, nem hitte el. Hát azt néztem, hogy megver. Szerencsére a ruszki rendőrtiszt, az védett meg ettől a pasastól. Na elég az hozzá, akkor telefonáltak a központba, és úgy délután fél 2-2 óra között akkor kaptunk egy puskás őrt és azzal elmentünk, gondolom, hogy járási székhely lehetett, ottan Oblasznak mondták, székhely, rendőrség. Erdőn mentünk keresztül, kicsit csöpögött az eső. A puskás őr a puskacsővel lefelé fordította a puskát. Azt mondja egyszer az a csepeli, üssük le az őreget, aztán gyerünk tovább. Mondom, hozzá ne nyúlj. Mit gondolsz, amíg nem megyünk időre oda, utánunk jönnek kutyákkal, szétszaggatnak bennünket. Mondom, itt most már nincs más hátra, meg próbáltuk, nem sikerült. Adjuk meg magunkat a sorsnak. Lesz, ami lesz. Menjünk el vissza oda, ahonnan elhoztak bennünket és legalább, ha el is pusztulunk, legalább valaki hírt visz magunkról. No azt akkor bele egyeztek elmentünk, elkísért bennünket a járási központba. Akkor ott voltunk a rendőr szobán, ott aludtunk a padlón. Azt hiszem négy napig tartott, míg ott voltunk. Egy nap elvittek bennünket a fürdőbe. Hát még életemben ilyen kíséretet nem kaptam. Képzeljék el, lehettünk olyan, mert azt nem csak mi négyünket vittek el, hanem a börtönben voltak ilyen gyilkosok, szóval börtönlakókkal együtt. Lehettünk olyan negyven, negyvenöten. De legalább ugyanannyi személy kísért bennünket. Ötös sorban mentünk. Mindegyik előtt egy-egy puskás őr, mögötte az utolsónál puskás őr. Az oldalánál mindegyiknél, a másik oldalon is. Akkor elől 20 m-re, oldalt 20 m-re, amarra 20 m-re, hátul 20 m-re.
K. L.: Aztán csak nem végezték ki…
M. I.: Visszamentünk a lágerba. Ott bevágtak bennünket a fogdába. Hat nap voltunk a pincében. Négy nap nem kaptunk egy falatot sem enni. A pincében egyik sarok volt a lakásunk, az ellenkező sarok volt a WC. Na mondjuk a WC-re nem nagy szükség volt, mert ha nem eszik valaki, akkor WC-re sincs nagy szükség. Akkor hat nap után felengedtek bennünket onnan, és akkor elmentünk a fürdőbe. Lefürödtünk. Kimostam a gatyámat, ami rajtam volt, mert ami tartalékom volt az a pincében volt. És amíg mink fönt voltunk, fölhoztak bennünket dolgozni utolsó két nap, addig mást csuktak oda. Mikor mi lementünk, akkor más ellopott mindent. Nem volt semmim. Mikor felengedtek bennünket, kimostam a gatyámat, és akkor kiterítettem a mosókonyhára, hogy majd reggel felhúzom. Minket pedig, a lágerban volt egy zászló, az összes baralkot mozgósították, sorakozó volt, és odaállítottak a zászló alá bennünket, a bűnösöket. És azt kérdezték a többségtől, hogy mi történjen velünk? Elvigyenek Szibériába, vagy pedig maradhassunk itten tovább dolgozni? Persze mindenki azt mondta, hogy maradhatunk itten dolgozni. És azt így felszabadultunk. És másnap reggel megyek a fürdő, vagy a mosókonyhába, hogy majd hozom az alsónadrágot, azt felhúzom, hát ellopták addig. Úgyhogy nem volt se pénzem, se gatyám, így éltem én igazán.
Riporter: Káposzta Lajos történész, művelődési ház igazgató
Fotógaléria:
