Ki hinné, hogy a bócsai tanyavilágnak angol lakója is van. Na jó, nem igazi angol: Font Miklós ugyan Londonból látogat haza, de nyelvében és lelkében magyar, mi több: bócsai maradt! A hetvenen túl is stramm férfiember nem is akárhol lakik: a volt kisbócsai iskolában!
1956 végén hagyta el az országot. Annak idején talán nem mindenki támogatta a döntését, de forradalmat követő megtorlások és bebörtönzések őt igazolták. Így mesél történetéről:
Itt nőttem fel. Bócsán másfél évet jártam iskolába, a mai kultúrház épületébe. Patakiné és Tóth Béla tanított. Megúsztam az oroszt — nemcsak itt, de egész életemben. Aztán Soltvadkertre kerültem, ma is élnek itt rokonaim.
14 éves koromtól dolgoztam. Az 50-es évek közepén ugyan Szegeden, de a vállalat központja Budapesten volt. Így épp a fővárosban végeztem az áramszolgáltató rádió adó-vevőinek karbantartását, amikor kitört a forradalom. Hamar bekapcsolódtam a dolgokba: részt vettem a forradalmi eseményekben a felkelők oldalán, fegyverrel a kezemben.
Ahol lőttek, oda mentünk, de inkább a rendre felügyeltünk, mintsem harcoltunk. Nem volt szervezett a dolog, sokan ösztönösen, ötletszerűen mentek ide-oda. Ha a csapatot kérded, akkor „Széll Kálmán téri fiú” voltam. Előfordult, hogy ávósokat vettünk ki a dühös tömeg kezéből és egyszer megaludtam a Corvin-közben is. Lényeg az, hogy sokan láttak és bizonyára fényképeken is szerepeltem.
November 4-én visszajöttek a ruszkik, a könyvekből jól ismert módon: tankokkal, nagy hadsereggel, nyomukban a várhatóan vérszomjas magyar kommunistákkal. Két hetet kivártam, aztán döntöttem: az én „tetteim és bűneim” hamar kinyomozhatók és eszem ágában sincs „bűnhődni értük”.
1956. december 21-én, 17 óra 21 perckor léptem át a magyar határt. Szentgotthárd alatt gyalogoltam át a Rábán Ausztriába. Karácsonykor már az osztrák rezesbanda játszott nekem a templomtoronyból. Jött a Szabad Európa Rádió riportere, lehetett üzenni haza az éteren keresztül. Persze vigyázni kellett, mit mondunk, és hogyan utalunk a családunkra, mert idehaza kinyomozhatták volna. Én azt diktáltam le, hogy „Cirmos december 21-én kilépett a Varsói Szerződésből”. Na, ez voltam én. Egyik nagynéném hallotta is, és örömmel újságolta a jó hírt az itthon maradt családtagjaimnak.
Grazban tartották a magyar menekültek szortírozását. Mármint hogy ki hova akar menni, mit akar csinálni. Én a „Student”, azaz diák tábla alá álltam. Nagyon nyugodt voltam, mivel egy kukkot sem tudtam németül.
Na, iskolát nem igazán kínáltak nekünk, menekülteknek, viszont munkahelyeket igen. Jött egy ajánlat Angliából: bányamunkára kerestek embereket. Mellette angol nyelvtanfolyamot ígértek és jó fizetést. Elvállaltam.
Elég sok szakmát kitanultam, főleg persze ami az építőiparhoz és az ingatlanokhoz kellett. Később építkezéseket vezettem, sokszor magyar munkásokkal. Hogy milyen a mai magyar melós külföldön? Van köztük ilyen is, olyan is. Véleményem szerint a legtöbb munkás nevelhető, tanítható, csak meg kell találni hozzá a módszert, az utat!
Én azt vallom, hogy asszimilálódtam Angliában. Nem is akartam másként. Életem nagyobb részét ott éltem le. Ismerek magyar egyesületeket, például a Mindszenty Klubot, amit segítettem is. Azonban azt tapasztaltam, hogy ezekbe a társaságokba olyanok járnak, akik nem akarnak beolvadni, sőt: ebből még karriert is akarnak kovácsolni.
1978-ban jöttem haza először. Persze volt bennem félsz, de nem történt semmi gond. Sok mindenre rácsodálkoztam, hiszen a Kádár-rendszerben tagadhatatlanul sokat fejlődött Magyarország — minden visszásságával együtt. Vidám esetek is adódtak: Sopronban történt, hogy valami közlekedési kihágást követtem el. A rendőr megállított és komolyan megrótt: „Én most magát ezért megbírságolom, fizessen 100 Ft-ot!”. Én meg kis híján visszaszóltam, hogy „adjon rögtön két cédulát, ha ilyen olcsó”… Persze nem illik ezzel viccelni, pláne hogy mostanság meg túl magassá váltak a büntetések.
Aztán elgondolkodtam azon, hogyan tudnék egy kicsit „itthon” is lenni. Ugyanis kerestünk egy helyet a családommal, ahová rendszeresen el tudunk menni üdülni. Az angol gyerek szeret homokozni, tehát legyen vízpart! De Franciaország drága — viszont a Büdöstó csodálatos! Így aztán adódott a lehetőség: 1982-ben megvettem ezt a tanyát. Érdekes, hogy benne maradt a meglévő telefonvonal a kurblis készülékkel. Közcélt is szolgált: segélyhívás céljára elérhető volt mindenki számára. Ez volt a Bócsa 6! De aránylag könnyen ment a connection (na jó: kapcsolás) Londonba is. A telefon egy vasszekrényben volt kívül, aminek a kulcsát távollétem idejére mindig odaadtam a Borbényi bácsinak. Szívesen tettem, nagyon bájos emberek éltek (és élnek mai is) itt.
Manapság is sokat járok ide. Elnézegetem a madarakat: mikor a sárgarigó, mikor a harkály köszön be az ablakon. Tavasszal és ősszel pedig felettünk vonul át a madársereg északra vagy délre. Sok barátom van a környéken, alig győzöm végiglátogatni őket — vagy éppen itt csapunk egy jó kis partyt!
Káposzta Lajos
