Az emberi kapcsolatok megteremtése

Kutyifa Anikó: I.Mózes 2 Parafrázis

És akkor Isten az első napok kőkemény munkájától megpihenve leguggolt a leheletétől frissen bepárázott fűbe. Ujjai között, mint bársony engedelmesen hajtottak fejet a mohapárnák, ő pedig békés örömmel szemlélte az igazán szemrevaló világot.

Már éppen megosztotta volna az élményét valakivel, amikor rájött, hogy nincs kivel. Persze ott volt a másik kettő őbenne, jóban is voltak, de azért mégis csak más, ha az Isten magában beszél. Oké, nincs ott senki, aki lököttnek nézze, de azért kicsit furcsa lenne.
Az ujjai egyszer csak a moha mellett kikukucskáló homokhoz értek. Az apró kvarckristályok karcolták természetfelettien érzékeny ujjbegyét, amikor is eszébe jutott valami.

A megült párától egybetapadt homokszemeket formázni kezdte.

Egyelőre csak ötlettelenül, mint egy szórakozott fazekas – aprópó fazekasság, gondolta – milyen kreatív foglakozás lehetne a jövőben. Ekkor hirtelen megszomjazott. A mellette csobogó patak fölé hajolva azonban elfeledkezett a szomjúságtól, mert meglátta a tükörképét. Az isteni szikra belobbant.
-Ez mekkora ötlet! – ujjongott a felfedezésén – lehetne a teremtményem olyan, mint én. Persze én nem porból vagyok, szóval, nem lesz teljesen olyan, mint én. – aztán tovább gondolkodott – Hátha ez a hasznára válik. Tudhatja, hogy hasonlít rám, de mégis egyedi lesz. Ez egyre jobb, micsoda mázli, ha az ember Isten. 
Amikor elkészült a mű, elégedetten állította talpára, és így szólt:
-Tádám! Vagy nem is, inkább Ádám!
Majd jól elkuncogott a világ első szóviccén magában. 
A fickó pont tökéletes magasságú volt, izmos és jóképű.
-Isteni pasas! – szólt a Úr – Vagy inkább úri-ember? – sziporkázott tovább az Isten és örült, mert az embertől valahogy még kedvesebbé vált számára a föld.
De a férfi egyelőre üveges tekintettel nézett előre, az Isten sóhajtott.
-Jaj, te, hát, hogy lesz belőled így minden nő álma? Apropó nő! – jutott eszébe egy újabb ötlet az Úrnak, de közben a fiatalember is megelevenedett az isteni sóhajtól. És mit hall élőlényként először:
-Apropó nő! 
Attól kezdve Isten és Ádám együtt sétálgattak az Édenben. Akkoriban sokat beszélgettek. Isten elmondta, hogy mennyire örül, hogy van kivel megosztania a szépséget, Ádám pedig rengeteget kérdezett, mindent tudni akart. Mindketten boldognak tűntek.
De néha, amikor Isten Ádámot figyelte, kicsit szomorúnak látta. Az Úr nem ismerte a magány érzését, és kicsit sajnálta, hogy ezt a tökéletes biztonságérzetet, amit magában érez, nem tudta átadni a teremtményének.

Úgy érezte, tennie kell valamit. Mert az összes teremtménye közül Ádám volt a kedvence. Szerette, ahogy gondoskodott az állatokról, ahogy a kezébe vette az oroszlánkölyköt és a struccfiókát. Hallgatta, ahogy beszél hozzájuk, becézgeti őket, vigyáz rájuk. 
Úgyhogy aznap este, amikor Ádám elaludt, átvizsgálta a testét. Tudta, hogy az agyára, az érzékszerveire, kezére, lábára szüksége lesz még az életében, de az oldalában talált egy csontot, ami mintha nélkülözhető lett volna. Óvatosan körbekémlelt, aztán elmosolyodott magában, mert eszébe jutott, hogy nincs is senki, aki előtt lebukhatott volna. A két belső hang pedig egyetértett vele a világ kezdete óta. Szóval gyorsan kikapta a csontot, és ugyanolyan gondosan és szeretettel, mint Ádámot, megalkotta a nőt.
Épp, amikor készen lett és sóhajával őt is életre keltette, Ádám felébredt. És meglátta Évát.

Furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha hiányozna egy testrésze, de a hiányt mégis betöltötte az előtte álló lény.

Amikor közelebb lépett hozzá, úgy vélte, soha nem volt még ennél teljesebb. Így szólt:
-Tyű, az anyját, őt aztán szépen összeraktad Uram!
-Tisztelettel fiam! – intette őt az Úr – direkt neked alkottam, de ez nem azt jelenti, hogy állandóan a fejéhez vágd, hogy te voltál előbb. 
Azzal Évához fordult:
-Tőled pedig meg ne halljam, hogy az első példány volt a piszkozat!
Az első emberpár bólintott. Ádám igyekezett elvonni a tekintetét Éváról, mert úgy érezte ebben a fennkölt pillanatban illő lenne szólni valami szépet.
–Ez a nő csontomból való csont és testemből való test. Egy biztos, ha lenne anyám meg apám, őérte elhagynám őket. És ragaszkodnék hozzá. Egyrészt mert igazán nagyon tetszik nekem, másrészt olyan, mintha ketten együtt tennénk ki egy egészet.
Éva nem akarta szó nélkül hagyni ezt, hát így felelt:
-Ez jól hangzik, de azért azt se feledjük, hogy mindkettőnket külön egyéniségnek teremtettek. Én is nagyon fogok ragaszkodni hozzád, de ugye néha leülhetek majd egyedül? Nem is tudom, mondjuk, oda, arra a sziklára a vízesés felett, ha csak a gondolataimmal szeretnék lenni?
Ádám elgondolkodott. 
-Természetesen szívem, vagy inkább csontom! Ha néha én is elmehetek majd beszélgetni egyet az Úrral, vagy, ha őkegyelmessége esetleg teremt még férfiakat, azokkal iszogatni egy kis nektárt.
-Ó, hát, hogyne, drágám, csak még azt szeretném mondani…
De tovább már az Isten nem hallgatta a párbeszédet, mert kedve támadt üldögélni egy kicsit egyedül a sziklán a vízesés felett.

Kis idő elteltével aztán visszament hozzájuk. Akkor már mindketten kimerülten üldögéltek a fűben a szópárbaj után. Az Úr sétára invitálta őket, és megmutatta az Édenkert összes élőlényét.
-Egyet tisztázzuk, kedveseim. Ez a fa itt – azzal nekitámaszkodott egy terebélyes fatörzsnek – ez az én felségterületem. Hogy is magyarázzam el pontosan? Mivel itt mindent én alkottam, eléggé tisztában vagyok a dolgok mikéntjével. De ha ebből a fából esztek, veletek is pontosan így lesz. Csak hogy arra még nem vagytok felkészülve. Szóval, ha jót akartok, elkerülitek ezt a fát. Mert, ha nem, meghaltok.
Ádám és Éva arra gondolt, mi sem könnyebb, van itt még vagy ezer fa, ami roskadozik a gyümölcstől. Csakhogy a kígyó, akinek kedvenc helye volt az a bizonyos fa, nem sokkal később megszólította őket:
-Ugyan már, emberek. Meghalni? Most teremtett benneteket! Az Isten önző, szereti a kezében tartani a hatalmat. Csak ennyi az egész. Még hogy meghalni! Egy dolog fog történni, ha esztek erről a fáról. Okosak lesztek. Évának ez nagyon tetszett. Tudta, hogy Isten és Ádám már régebb óta laknak a kertben, érezte, hogy sokkal többet tudnak a helyről. Ez frusztrálta kicsit. Így aztán leszakított egy gyümölcsöt és odanyújtotta Ádámnak.
Ádám azonban ezt kérdezte tőle:
-Éva, miért akarsz enni erről a fáról?
A nő elgondolkodott.
-Azért, mert olyan nehéz arra gondolni, hogy vannak, akik többet tudnak nálam, olyan jó lenne igazán okosnak lenni. Most nézd meg az Istent! Számára ez az egész nem egy nagy rejtély. Mindig tudja mit akar. Nem lenne jó olyannak lenni, mint ő?

Ádám, elmosolyodott. Szerette látni Éva szemében ezt a határozottságot. Azt, hogy mindig okosabb, jobb és különlegesebb akar lenni. De nem teljesen értette őt. Mert okosnak, jónak és különlegesnek látta. Ha valami miatt enni akart volna a fáról, az az, hogy irigyelte egy kicsit Istentől, hogy ő mindig tudta, mit kell mondani. Nála mindig volt egy jó válasz.

Egy valami miatt azonban soha nem akart volna olyanná válni, mint az Isten. Övé volt Éva. És ezt soha nem cserélte volna el semmivel.

-Szerintem te okos, jó és különleges vagy. – mondta Évának – Szeretem azt, amilyen vagy. Ha attól, hogy eszünk az almából megváltozunk, én nem kérek belőle.
Most Éván volt a sor, hogy igazán eltűnődjön. Ádám volt az első, akit életében meglátott. Akit igazán képes volt látni. Akárhová nézett a világban, senki nem volt olyan, mint ő. Ez a tudat megnyugtatta. Szerette, hogy erős, gondoskodó és kedves.

Hirtelen ráébredt, hogy minden úgy van rendjén, ahogy van.

Ledobta a földre a gyümölcsöt, ami egyáltalán nem volt már olyan csábító, és kiürült kezét Ádáméra kulcsolta.
A kígyó száján kiszaladt a világ első káromkodása. Isten pedig odalépett a fa alá és jóízűen beleharapott a gyümölcsbe.

Boldog volt. Éppen ilyen erősnek, bátornak és megtartónak tervezte el az emberi kapcsolatokat. 

Kiskőrös, 2018. december 31. Kutyifa Anikó