Kriszta imádott a ciprus öreg, szinte elszáradt ágain üldögélni. Innen beláthatta az egész vidéket. Szerette ezt a partszakaszt. Különösen így hajnalban, mikor a szélringatta, örökzöld levelekről időnként puhán legurult egy ragyogó harmatcsepp. A barátját várta, de Salamon késett.
– Na végre! Már azt hittem idekövülök! – morgolódott, mikor végre megérkezett.
– Ne izgasd magad! – nyugtatta Salamon a kaméleont. – Nem áll jól neked ez a lila szín, amikor mérges vagy! – Majd csőrével óvatosan közelített Kriszta háta felé.
A kaméleon zavartan bámult a Salamonra.
– Mi az ördögöt csinálsz?
– Csak ellenőrzöm, hogy elérted-e már az üzemi hőmérsékletet! – válaszolta nevetve.
– Ha még pár percig dühítesz, hamarabb, mint gondolnád! – vágott vissza Kriszta. – Nem mindenki olyan szerencsés, hogy állandóan 40 fok van idebent. – bökött a sirály mellkasa felé.
– Ez igaz! De te legalább sosem fázol! – borzongott a sirály – nem tudom, mit szeretsz ebben a helyben, itt állandóan fúj ez a bolond szél!
– Innen a legszebb ez a vidék. – felelte egyszerűen – Miért kell elvinnünk a leckét Tódornak?
– Mert influenzás lett. Bár fogalmam sincs, hogy csinálta? Ti hüllők nem vagytok megfázós típusok. – okoskodott Salamon.
Kriszta kinyújtóztatta végtagjait és örömmel tapasztalta, hogy a napsugarak felmelegítették. Elégedett sóhajjal mászott le a fáról és a langymeleg homokban elindultak a teknős barlangja felé. Egy ideje már csendben bandukoltak, mikor Kriszta megszólalt:
– Salamon, te tudod, hogy mit jelent az empátia?
– Mipátia?
– Empátia. – ismételte meg Kriszta – ma reggel, mikor anya szólt, hogy el kell vinni Teknős Tódornak a leckét, semmi kedvem nem volt felkelni. Azt kérdezte, nem szorult beléd semmi empátia?
– Sosem hallottam. A szimpátia azt jelenti, hogy valakit rokonszenvesnek találok. Ez volt a tegnapi keresztrejtvényben. De az empátia? Nem tudom.
Ekkor hirtelen cserregő hang hallatszott a fejük felett:
– Miféle iskolába jártok ti, hogy ezt se tudjátok? – kotyogott bele a beszélgetésükbe a szarka. – az empátia azt jelenti, hogy együtt érzel valakivel.
– Jól van, nagyokos! Köszönjük! – legyintett Salamon.
Ekkor egy rongyos tollú galamb röppent eléjük. Hangja érdes és fáradt volt, rá sem mert nézni a kaméleonra és a sirályra.
– Menj már innen! – rivallt rá Salamon. De Kriszta leintette a barátját. – Hagyd már! Ne légy undok!
Volt a hátizsákjában egy kis szelet kenyér, azt elővette és odanyújtotta az idős galambnak. A madár hálás tekintettel fogadta el az ételt. Elbicegett egy babérbokor alá és neki is látott.
– Kriszta, jól érzed magad? Egészen szürkéskékes lettél!?
A kaméleonlány csak megrántotta a vállát és elindult. Mindketten csendben folytatták az útjukat. Egyszer csak halk sírásra lettek figyelmesek. A hang a tenger felől érkezett. Figyelmesen fürkészték a partot. Kriszta észrevett egy apró gekkót, aki a mellső lábával kalimpált. Odasiettek és látták, hogy beszorult a sziklahasadékba. A helyzete egyre nehezebb lett, mert a dagály közeledett, a szikla pereme pedig közel volt a vízhez. A két fiatal igyekezett segíteni a bajba jutott állaton, de a víz egyre emelkedett.
– Te csak ne aggódj – nyugtatta a rémült állatot Salamon – nem lesz semmi gond, kitalálunk valamit! – azzal elrepült.
Eközben Kriszta a gekkó fejét tartotta, és nyugodt hangon beszélt hozzá. Igyekezett lenyelni a feltörni készülő könnyeit, nehogy megijessze. Salamon egy darab faággal a csőrében tért vissza, betámasztotta a kő alá, ami a hasadékba ékelődött. Felröppent és teljes erővel ráugrott az ágra. A kő kipattant és a gekkó megmenekült. Alig győzött hálálkodni.
– Kriszta, mi történik ma veled, most meg egészen bordó vagy? – csodálkozott a sirály.
– Nem tudom. Úgy meg vagy lepve, mintha nem tudnád, hogy változik a színem.
De a válaszát elnyomta a zene, ami a tengerparti étterem ajtaján szűrődött ki.
– Itt meg mit ünnepelnek? – próbálta túlkiabálni a zajt Salamon. De a következő pillanatban az utcai táncosok mindkettőjüket kézen fogták és bevonták a táncba. A vidámság és a jó hangulat átragadt a két barátra is, és Salamon arra lett figyelmes, hogy Kriszta a sárga árnyalataiban pompázik. A kaméleon mosolyogva húzta ki a tömegből a sirályt.
– Gyere, Tódor vár!
Hamarosan meg is érkeztek a teknősék barlangjához. Tódor az ágyban feküdt egy jókora zsebkendőhalom kellős közepén és felváltva tüsszögött meg fújta az orrát. Egyelőre úgy tűnt, nem örült nagyon a tanulnivalónak. Alig fél óra múltán el is köszöntek egymástól. Hazafelé bandukolva Salamon fürkészőn nézte a barátját.
– Mit bámulsz rajtam ennyire, Salamon? – kérdezte Kriszta.
– Ma már voltál szürkéskékes, bordó, sárga, most meg zöld vagy! Nagyon furcsa! Mitől lehet ez?
Kriszta ismét megrántotta a vállát. De a felettük repülő, kotnyeles szarka nem bírta ki szó nélkül:
– Ez az empátia, ti tudatlanok! Kriszta színe az együttérzéstől változott meg. Érezte mások szomorúságát, félelmét és vidámságát is.
A kaméleon válasz helyett egy jókorát tüsszentett. Orrhangon kérdezte meg a szarkát:
– Ez is az empátia?
– Nem. Ez az influenza! – felelte a szarka és elröppent. Kriszta a következő tüsszentés után már egészen biztos volt benne, hogy ennyire nem akart együttérezni Tódorral.
Kutyifa Anikó
Illusztráció: Kutyifa Ágnes
